Advent második vasárnapján gyújtjuk meg az adventi koszorú második gyertyáját, amely a reményt szimbolizálja.
Gyertyagyújtás közben úgy érezhetjük, hogy egy pillanatra megáll az idő, és a fények tánca közben minden értelmet nyer: valódi lehetőségünk van szeretteink körében számot vetni, elcsendesedni; és a remény, a várakozás öröme egyre csak tovább nő a szívünkben.
A hétköznapok során gyakran kevés idő jut a minőségi, együtt töltött időre, a meghitt beszélgetésekre, ugyanakkor az adventi időszak arra taníthat bennünket, hogy érdemes ezekre a tevékenységekre időt szánni. Semmi sem lehet fontosabb mint, hogy lelkiekben gazdagodjunk, és hitünk erősödése mellett felismerjük, hogy
amik igazán fontosak, csupán egy karnyújtásnyira vannak, hiszen a család, a szeretet és az apró csodák láthatatlanul fonják körbe életünk minden mozzanatát.
Sok kisgyermek számára igazi varázslat az adventi és karácsonyi időszak. Ilyenkor a felnőttek is egy kicsit újra gyermekek lehetnek, és még jobban hihetnek abban, hogy a csodák valóban léteznek. Mert valóban léteznek: a kérdés már csak az, hogy valóban észrevesszük-e őket?
Hiszen a csodát, a varázslatot és a reményt is megtalálhatjuk a szerelmünk, a házastársunk csillogó szemében; a gyermekünk, gyermekeink mosolyában; vagy a szülők, nagyszülők gondoskodó ölelésében.
Csak rajtunk múlik, észrevesszük-e ezeket az ajándékokat, amelyeket Isten úgy ad számunkra, hogy semmit sem kér értük cserébe.
Ezért érnek ezek sokkal többet, mint a pénzért megvásárolt ajándékok.
A remény a mindennapi életünk során is előrevisz és megerősít abban, hogy bármi történjék, mindig bízhatunk abban, hogy a dolgok jóra fordulnak. II. János Pál pápa egyik nagy tanítása az volt, hogy
A tettekben megnyilvánuló szeretet kimondhatatlanul nagy erőt kölcsönöz a szavakkal kimondott szeretetnek.
Ha hiszünk ebben, akkor nemcsak a hit, de a remény is örökre beköltözhet a szívünkbe, és még közelebb kerülhetünk az adventi csodához.