Demeter Szilárd: Arany János 205. születésnapjára

Demeter Szilárd

Nagyszalontán, az Arany-portán tartott beszédet a Petőfi Irodalmi Múzeum igazgatója 2022. március 2-án. Ezt közöljük az alábbiakban.

Tisztelt polgármester úr, tisztelt ünneplő közösség!

Van egy híres kép, amit Barabás Miklós festett Arany Jánosról Nagyszalonta polgárainak megrendelésére. A kép történetét ismerjük: Barabás olyannyira elégedett lett a végeredménnyel, hogy határidőre nem szállította le, inkább kiállította Műtárlatán - magyarán, szerette volna ország-világnak mutogatni, mielőtt még a „távoli" Nagyszalontára kerülne.

Ez a kép kölcsönös hűségnyilatkozat. Nagyszalonta így akarta magához kötni nagy fiát, aki - bár nem szerette az efféle felhajtást - úgy vélte, hogy ennyivel tartozik szülővárosának, és úgy gondolta, hogy hírneve hozzájárulhat a helyi identitás megerősítéséhez.

De Aranyt azért zavarta, hogy élő klasszikussá nemesül e festmény által. A végül csak megtartott átadó ünnepség kapcsán írja: „Örvendek hogy az arczkép historia nem történt nagyobb lármával, bár ennyi is elég zajos. Valahogy oly formán érzem magam, mikor erről hallok vagy olvasok, mintha már nem is volnék én, én; mintha mindez halálom után történnék. Van benne
valami halottias. Szinte félek, ha majd Szalontára megyek, hogy fog bámulni és lesni az ifjabb nemzedék, mint valamely – mumiát. S e tekintetben örvendek, hogy Szalontáról a »Demosthenesek kifogytak«, mert nem szeretném ha lármát ütnének velem, ha szónoklatokat toastokat &c. kellene hallgatnom s azokra felelgetnem."

Hál' Istennek, Arany félelme nem igazolódott be. Nem vált halott fehér emberré, vagy múmiává, hanem tovább élt és él a mai napig. Ezért jogos, hogy megünnepeljük a születésnapját. Ő az egyik legnagyobb kortársunk.

Tisztelt hölgyeim és uraim!

A kép utóéletének egy mozzanatát ragadnám csak ki: Radnóti Miklós 1942. május 17-én írja Komlós Aladárnak: „Hogy is kezdjem... A szobám falán három »családi kép« van, három fényképmásolat. Barabás egyik meglehetősen ismerős Arany-festményének másolata, ugyanerről a festményről külön a fej, és Simó Ferenc egy nemrégiben fölfedezett festményének másolata az öreg Kazinczyról. A Kazinczy-képről csaknem mindegyik »nem bennfentes« látogatóm de Aranyról is sokan (nem a közismert, népivé stilizált arc) megkérdezik: »a nagybátyád?« vagy »rokonod«? Igen – felelem ilyenkor, Arany és Kazinczy. S valóban nagy- vagy dédnagybátyáim ők."

Ebben a történetben minden benne van a nehéz és sűrű XX. századunkból. Az a Radnóti nevezi nagybátyjának Arany Jánost, akit egy gyilkos ideológia jegyében munkaszolgálatra vittek, és akit a háborús viszonyok miatt nagybetegen nem fogadott be egy kórház sem, inkább huszonegyed magával agyonlőttek.

Nem, nem helyes most ez a megfogalmazás, Aranyhoz őszinteség illik, többes szám első személy: munkaszolgálatra vittük, agyonlőttük nagybátyánkat, Radnóti Miklóst. Mi tettük ezt. Ezért felelősséget tudunk vállalni - de mások bűneiért nem kell. Akkor rosszul döntöttünk mi, magyarok. Soha többé nem fordulhat elő. Nehéz vállalás ez, de iránytűnk van hozzá. Születésnaposunk így fogalmazza meg az imperatívuszt 1850-ben: „Hagyjátok a meddő vitát! / Bölcs Isten az, ki rendel; / Az ember tiszte, hogy legyen / Békében, harcban ember. / Méltó képmása istennek, / S polgára a hazának, / Válassza ott, válassza itt / A jobbik részt magának."

Arany ezt a verset az 1850-es frankfurti békekongresszus elé írta. Sok bizodalma nem volt a békekongresszusokban, és bő százhetven évvel a fentebb idézett költemény után elmondhatjuk, hogy némi joggal kételkedett a világpolgári eszmékben és a világbékében.

Talán azért, mert nemcsak okos, hanem bölcs emberek tanítására figyelt. Arany „apja", a Himnusz szerzője, Kölcsey Ferenc mindenesetre már 1826-ban megfogalmazta: „Egész világért, egész emberiségért halni: Azt isten teheté; ember meghal háznépéért, ember meghal hazájáért, halandó szív többet meg nem bír."

Közel két évszázad történelmi tapasztalata igazolja, hogy ha erről megfeledkezünk, ha az egész világot akarjuk jobbá tenni olyanformán, hogy az egyedüli helyesnek vélt útra akarunk kényszeríteni minden embert, akkor annak általában háború és pusztulás lesz a vége.

Tisztelt hölgyeim és uraim!
Ezekben a nehéz időkben nekünk egy dologra kell figyelnünk. Arra, amit ünnepeltünk így fogalmaz meg 1848-ban: „Ha minket elfú az idők zivatarja: / Nem lesz az istennek soha több magyarja." Ez az idei magyarországi parlamenti választások tétje is: nem engedhetünk '48-ból. Nem mások ellenében, hanem magunk védelmében és erősítése érdekében. Nem véletlenül írta Arany a Nemzetőr-dal című versében: „Olyan marsra lábam se billentem, / Hogy azt bántsam, aki nem bánt engem: / De a szabadságért, ha egy íznyi, / Talpon állok mindhalálig víni..." És tudjuk, hogy a szabadság számukra magyar szabadság, ahogy Kossuth is mondta: „Mi nem csak szabadok, hanem szabad magyarok akarunk lenni". Ez a nemzeti parancsolatunk. Aki ennek érdekében tenni tud, az tegye meg, amit tennie kell.
Mi többek között ezért is döntöttünk Polgármester úrral, Török Lászlóval úgy, hogy a Petőfi Kulturális Ügynökség írói rezidenciaprogramjának kiemelt helyszíneként Nagyszalontával közösen megalapítjuk az Arany János Alkotói Ösztöndíjat. A nemzeti kormány jóvoltából ezután évente több hónapos alkotói időszakát töltheti itt az a kortárs magyar költő, aki a szalontaiak vendégszeretetét élvezve, Arany János szellemében vagy igézetében továbbírja a nagy közös művet, amit úgy hívunk: magyar kultúra. És ha valaki arra érdemesül, akkor rendeljenek festményt róla, az árát valahogy kigazdálkodjuk.

Ez a mi születésnapi ajándékunk Arany János számára. Hogy amott, a túlvilági tölgyek alatt barátjával, a jövőre kétszáz éves Petőfi Sándorral megnyugodhassanak: a magyar élet él és élni akar, és szabadon, a saját életünket akarjuk élni.

Köszönöm a megtisztelő figyelmüket!