A lengyel–magyar barátság olyan érték, amit nem szabad feláldozni rövid távú politikai érdekekért

Létezik egy, a nyugatitól és a keletitől is eltérő közép-európai világértelmezés. Véleménycikk.

Hamarosan, március 23-án ünnepeljük a magyar–lengyel barátság napját. A „Polak, Węgier, dwa bratanki / I do szabli, i do szklanki / Oba zuchy, oba żwawi / Niech im Pan Bóg błogosławi” mondóka, de legalábbis annak első két sora, a „Lengyel–magyar két jó barát / Együtt harcol s issza borát…” nagy valószínűséggel ismerősen cseng a legtöbb világra nyitott lengyel és magyar számára. Az is bizton állítható, és sokszor nyer visszaigazolást, akár véletlenszerű találkozások során is, hogy

valóságos, létező jelenség a két nép közötti kölcsönös szimpátia érzése.

Ugyanakkor az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy sok magyarnál és lengyelnél ezzel véget is ér a másik néppel kapcsolatos ismeret.

Az akár romantikus jellegűnek is tekinthető barátságot olyan történelmi személyiségek alapozták meg, mint Báthory István erdélyi fejedelem, aki egy személyben választott lengyel király is volt, vagy a magyarok által egyszerűen csak Bem apóként tisztelt lengyel származású '48–'49-es honvéd altábornagy, Józef Bem. A kölcsönös szimpátia kialakulását és fennmaradását a történelem kegyelme is segítette. Annak ellenére, hogy a viharos múltú Közép-Európa két nemzetéről van szó, a sors egyszer sem hozta úgy, hogy azok a barikádok ellentétes oldalán találják magukat. A történelmi utak többnyire elkerülték egymást, amikor pedig nem, akkor hasonló kihívásokkal néztek szembe, legyen az tatár, török, orosz vagy szovjet veszély. A barátságot erősítő szolidaritás eklatáns példája az 1956-os év is, amikor is mind a poznańi felkelést, mind pedig a magyarországi forradalmat a másik nép heves szimpátiamegnyilvánulásai övezték. Valószínűleg a magyar nép érzésein az sem változtatna sokat, ha szélesebb körben lenne ismert az a tény, hogy Nagy-Magyarország Trianonban elcsatolt területeiből nemcsak a közvetlen szomszédok, hanem Lengyelország is részesült, mégpedig a történelmi Árva vármegye északkeleti részén keresztül.

Az elmúlt évtized tekinthető akár a lengyel–magyar kapcsolatok legújabb virágkorának is. A kétoldalú és a Visegrádi Csoporton belüli jó viszony a 2010-es magyarországi, majd pedig a 2015-ös lengyelországi kormányváltásokat követően kapcsolt a korábbinál magasabb fokozatra. Ennek oka, a politikai vezetők személyes jó kapcsolatán és hasonló ideológiai alapállásán túl, hogy a

mindennapokban is egyre inkább teret nyert és beigazolódott, hogy létezik egy sajátos, mind a nyugatitól, mind pedig a keletitől eltérő közép-európai világértelmezés:

a hasonló történelmi tapasztalatokon, a sorsközösségen és a közösen vallott értékeken alapuló térségi identitás. Felszínre kerülésében meghatározó szerepet játszottak az Európai Uniót ért kihívásokra, elsősorban a 2015-ben kezdődött migrációs válságra adott speciális közép-európai válaszok, illetve a posztnemzeti, posztmodern és posztkeresztény európai ideológiai törekvésekkel szemben álló lengyel és magyar nézőpont. Nem véletlen, hogy éppen ez a két ország került a brüsszeli „szégyenpadra”, visszatartva tőlük a nekik járó uniós fejlesztési források folyósítását, és további szankciókkal fenyegetve őket, arra hivatkozva, hogy nem tesznek eleget a nehezen értelmezhető ún. „jogállami elvárásoknak”.

Minden, a V4-országokat, azon belül is elsősorban Magyarországot és Lengyelországot ért uniós kritika ellenére, a regionális csoportosulás működőképesnek és eredményesnek bizonyult a közös érdekek képviselete terén. Pragmatikus alapokon álló együttműködésüknek köszönhetően az említett országok az európai gazdasági növekedés motorjává és megkerülhetetlen Európa-politikai tényezővé váltak. A továbbiakban minden esélyük megvan arra is, hogy a túlideologizált, föderális alapokra helyezett fősodratú nyugati jövőképpel szemben az EU-n belül, a nemzetállami kooperációra és a klasszikus európai értékekre alapozó alternatívát mutassanak fel. Éppen ez az oka annak, hogy az utóbbi években Brüsszelből egyre fokozódó aggodalommal és gyanakvással figyelik a V4-ek tevékenységét, és gyanítható, hogy akkor sem hullatnának könnyeket, ha azt látnák, hogy a csoporton belül a széttartás jelei jelentkeznek.

A teljes képhez hozzátartozik, hogy az

1990 után kibontakozó Visegrádi Együttműködés fenntarthatóságának biztosításában rendkívüli szerepe volt és van annak a kölcsönösen elfogadott íratlan szabálynak, hogy a feleknek nem szükséges minden kérdésben tökéletesen egyetérteniük – elegendő, ha a közös ügyekre összpontosítanak, és azokért összehangoltan dolgoznak.

Ilyen célok a rendszerváltozás utáni időszakban a demokratikus átmenetek, az euroatlanti struktúrákhoz való csatlakozások és az Unión belüli térségi érdekek (kohéziós források megtartása, föderalisztikus elképzelések és kötelező migrációs kvóták elutasítása stb.) kölcsönös támogatása. A térség történelmének ismeretében, ez a kezdetektől jellemző magatartás valóban rendkívüli előrelátásról és bölcsességről tanúskodik. Ha vannak vitás ügyek, márpedig vannak, amilyen például a felvidéki magyarság helyzetének kérdése magyar–szlovák viszonylatban, akkor azt bilaterális alapon kell kezelni, hogy ne menjen a V4-együttműködés rovására.

Lengyel–magyar viszonylatban is van legalább egy olyan kérdés, amelynek megítélésében lényeges és érdemi különbség van a két ország között, és ami rendszerint nem is szerepelt a kétoldali és V4-kapcsolatok napirendjén. Konkrétan az Oroszországhoz fűződő viszonyról és a vele való együttműködés eltérő megítéléséről van szó. Annak ellenére, hogy mindkét ország és nemzet számos megrázó és végzetes tapasztalatot szerzett mind a cári birodalommal, mind pedig a Szovjetunióval kapcsolatosan, a lengyelek ellenérzése erősebbnek, maradandóbbnak bizonyul. Míg Magyarország – az Ukrajna lerohanása előtti – Oroszországgal egy pragmatikus, a kölcsönös gazdasági érdekeken alapuló együttműködésre törekedett, addig Lengyelország a biztonságával kapcsolatos kockázatok szemszögéből közelíti meg a kérdést, és alapvetően bizalmatlanul viszonyult északkeleti szomszédjához. A lengyel biztonságpolitikai gondolkodás központi eleme, hogy az országra nézve Oroszország komoly fenyegetést jelent, amit egyedül az USA-val való kapcsolatok minél szorosabbra fűzése képes ellensúlyozni. Azon túl, hogy Lengyelországban a – NATO keretein belül – állandó jelleggel amerikai katonák állomásoznak, ez a gondolkodás az ország gazdasági orientációjában, a jelentős mértékű tengerentúli befektetett tőkeállományban is megnyilvánul.

Azonban Ukrajna Oroszország általi megtámadása olyan helyzetet teremtett, ami a nemzetközi térben lényegében megkerülhetetlen kérdéssé tette Oroszország mint agresszor megítélését. Úgy tűnik, annak veszélye is fennáll, hogy ez a fejlemény a hagyományos magyar–lengyel barátságot is próbára teszi. Magyarország, NATO- és EU-szövetségeseivel összhangban, elítélte a szomszédos Ukrajna oroszok általi megtámadását, és megszavazott minden, a nemzetközi közösség által egyhangúan támogatott szankciót. Az országba érkező nagyszámú menekültet, etnikai megkülönböztetés nélkül, az Európai Bizottság alelnöke által is elismert módon, befogadja és ellátja. Azonban

Magyarország továbbra sem támogat semmilyen olyan intézkedést, amely veszélyeztetné az ország energiával való ellátását, továbbá nem járul hozzá, hogy a területén keresztül szállítsanak fegyvereket Ukrajnának.

Ez utóbbi lépés indoka, hogy veszélyeztetné a határ túloldalán elhelyezkedő magyarlakta településeket és azok lakosságának a biztonságát. A magyar kormány egyértelműen kinyilvánított célja minden olyan lépéstől tartózkodni, amely belesodorhatná az országot a konfliktusba, vagy azt eredményezné, hogy anyagi értelemben a magyar emberek fizessék meg a háború terheit. Ezzel szemben a kérdésben képviselt lengyel álláspont lényegesen harciasabb. Lengyelország támogatja, hogy a lengyel–ukrán határon keresztül fegyvereket szállítsanak Ukrajnának, fegyvereket is felajánlottak, sőt azt is ők vetették fel, hogy az EU szakítson meg minden energetikai kapcsolatot Oroszországgal, és állítsa le az Északi Áramlat-1 földgázvezetéket is.

Mindezek fényében az elmúlt napokban a médián keresztül komoly nyomás nehezedett a lengyel kormánypárti politikusokra. Ennek oka, hogy arra próbálják rábírni őket, hogy határolódjanak el a magyar kormánytól, és elsősorban személyes szövetségesüktől, Orbán Viktor miniszterelnöktől. A nyomásgyakorlás mögött elsősorban lengyel ellenzéki politikusok és véleményvezérek állnak, akik ezen keresztül belpolitikai célokat követnek, és a kormány hiteltelenítésére törekszenek. Közéjük tartozik az Európai Néppárt elnöke, Donald Tusk, korábbi miniszterelnök és a fő ellenzéki párt, a Polgári Platform elnöke is, aki a következő választásokon jó eséllyel az ellenzék köztársaságielnök- vagy miniszterelnök-jelöltje lehet. Tusk viszonya a Fidesszel és személyesen Orbán Viktorral meglehetősen barátságtalan, aminek okai az utóbbi lengyel kormányzó párttal, a Jog és Igazságossággal és annak vezetőivel ápolt személyes jó viszonyában és a Fidesz Néppárttól való eltávolodásában keresendőek.

A lengyel kritikák azt vetik a magyar kormány szemére, hogy nem eléggé határozott az Oroszországtól való elhatárolódása és az Ukrajna melletti kiállása, és nem szolidáris az EU-s partnereivel, mivel megtiltotta a magyar–ukrán határon áthaladó fegyverszállításokat. Az utóbbival kapcsolatosan azt emelik ki, hogy annak ellenére, hogy Ukrajnában jelentős számban él lengyel kisebbség is, akik szintén ki lehetnek téve veszélynek, Lengyelország mégsem ezen a szemüvegen keresztül döntött a szomszédos országnak való segítségnyújtásról. Az eddig felsorolt kritikák olyanok, amelyek akár megítélés kérdését is képezhetnék, de a partneri, baráti viszonyba semmi esetre sem fér bele a számonkérés és egy szuverén ország döntésének ilyen módon való bírálata. A lengyel vezető kormánypárti politikusok mindeddig tartózkodtak Magyarország direkt bírálatától. Mateusz Morawiecki miniszterelnök pedig a Polsat Newsnak adott interjújában egyenesen azt hangsúlyozta:

Mivel Orbán Viktor miniszterelnök elfogadta a szankciókat, ez azt jelenti, hogy elítéli az agressziót, így itt semmiféle célozgatásnak helye nincs.

Sajnálatos módon a lengyel médiában több Magyarországot érintő hazug vád is teret kapott. Ezek közül az egyik, hogy Orbán Viktor miniszterelnök azon Mandinerben megjelent kijelentésével, hogy Lengyelország célja a nyugati világ határát feltolni az orosz határig, azt sugallta, hogy Lengyelország miatt tört volna ki a háború. További hamis állítások, hogy Magyarország akadályozta volna a szankciók elfogadását, illetve nem megfelelőképpen viszonyul a menekültekhez sem.

Mindezek alapján az a következtetés vonható le, hogy a hosszú történelmi múltra visszatekintő magyar–lengyel jó viszony fenntartása komoly, korábban nem tapasztalt kihívások elé néz. Ebben a helyzetben mindenkinek, aki hisz a közép-európai együttműködésben, és értéknek tartja a lengyel–magyar barátságot, azon érdemes dolgoznia, hogy megakadályozza visszafordíthatatlan, negatív folyamatok elindulását. Ehhez az út egyedül a kölcsönös tiszteleten keresztül vezet. Tiszteletben tartjuk a másik szuverén döntését, megpróbáljuk megérteni annak hátterét, és semmiképpen nem ítélkezünk felette.

A hosszú távú stratégiai célokat nem áldozzuk fel a rövid távú taktikai célok oltárán, mert egy barát akkor is barát marad, ha bizonyos dolgokat pillanatnyilag másképpen ítélünk is meg.

A barátságba néha egy kis vita, és akár veszekedés is belefér. Ahogy Orbán Viktor miniszterelnök csupán néhány nappal a háború kitörése előtt fogalmazott egy Janez Janša szlovén miniszterelnökkel tartott sajtótájékoztatón:

Olyan időket élünk, és még inkább olyanokat fogunk élni, kedves szlovén barátaink, ahol a barátság lesz a legértékesebb valuta, és az őszinte barátság meg a történelmi sorsközösség lesz a legértékesebb dolog.

Szerző: Szakáli István Loránd, Századvég Közéleti Tudásközpont Alapítvány, Közép-Európa Intézet, igazgató