Demeter Szilárd: A teremtésvédelemről

Demeter Szilárd, író, filozófus, politikai elemző, publicista, a Petőfi Irodalmi Múzeum (PIM) főigazgatója.

Megnyitó beszéd a Magyar Géniusz Vándorkiállítás első állomásán. 

Tisztelt hölgyeim és uraim!

Sok múzeumunk van - de egy örökségünk. Ez az örökség sokrétegű, sokszínű, majdnem áttekinthetetlenül gazdag. Vagyis olyan, mint az életünk. Ez az örökség az életünk. Ahogyan a klíma változása figyelmeztet bennünket arra, hogy nem függetleníthető az emberi tevékenység a környezet állapotától, úgy nemzeti identitásunk is az örökségünk függvénye. Nevezhetjük ugyan progressziónak azt, amikor úgy viselkedünk, mintha minden áldott reggel múlt nélkül, tiszta lappal indulnánk, csakhogy ezt az orvostudomány nem progressziónak, hanem amnéziának hívja. Ha nem tudjuk, kik vagyunk, honnan jöttünk, mire vagyunk képesek, akkor jövőt sem tudunk tervezni. Azoknak pedig, akik szerint talán nem is kell ezzel gyötrődnünk, majd döntenek mások helyettünk, tegyük fel a kérdést: lehet tehetetlen uszadékfaként sodródni az árral, de akkor minek tanultunk meg úszni?

Tisztelt hölgyeim és uraim!
Ha elfogadjuk, hogy ez az örökség ad mélységet és tartást a jelennek, alapozza a jövőt, akkor azt is el kell fogadnunk, hogy a legtágabb értelemben vett magyar kultúra nem ismerheti a jelenlegi országhatárokat. Legalább ezer éve élünk a Kárpát-medencében, de csak száz esztendeje választották szét a testvért a testvértől, csonkolták meg hazánkat, adták olyanok kezére örökségünket, akik nem sajátként vigyáztak rá. Ebből két feladat is következik: az egyik, hogy ezeréves felelősségvállalásunktól vezettetve még akkor is óvjuk örökségünket, ha az formálisan, vagyonjogilag nem a mi tulajdonunkban van. Még akkor is, ha nem köszönik meg nekünk. És ezt azért kell tennünk, mert - ez a másik feladat - a mai zűrzavaros időkben arra jöhettünk rá, jöhettek rá Közép-Kelet-Európa nemzetei, hogy az örökségünk közös örökség. Hogy ugyanazon kulturális kódok alapján értjük meg a világot - már amennyire érteni lehet az egyre őrültebbé váló nyugati civilizációt. A közkeletű vélekedés szerint az őrült beszéddel akkor érdemes foglalkozni, ha van benne rendszer. És az egyre nagyobb teret hódító identitáspolitikai őrületben van rendszer. Ez a rémisztő benne. Rendszeresen, módszeresen szedik szét a nyugati civilizáció hagyományos identitáselemeit, egészpályás letámadás alatt áll a fehér, keresztény, nyugati kultúra.

Tisztelt hölgyeim és uraim!
A globális őrület elég ingatag állapotban talált bennünket. Nem elég a kommunista diktatúra több évtizedes béklyójának visszahúzó ereje, az elmúlt évtizedekben fejben másodikként "a kelet-közép-európai kisállamok vélt nyomorúságából" fakadó frusztráció homályosította el a látásunkat. Nem Szent István szemével láttuk a Kárpát-medencét, hanem még mindig a lerombolni vágyott legvidámabb barakk ablakszemein néztünk ki. A maga fizikai valóságában szétszabdaltuk ugyan a Vasfüggönyt, de mentálisan megmaradt, mai napig jelzi a Nyugat határait. És ahelyett, hogy ezeket a mentális határokat bontogattuk volna, inkább a barakkunkat akartuk áttolni nyugatra, a bezzegmáshol utópiájába.

Félreértettük Ady Endrét, pontosabban nem akartuk megérteni. A kompország metaforájának a lényege az állandó oda-vissza mozgás. Ha a kompot kikötjük, és eldöntjük, hogy soha többé nem indul útnak, a jövőben nem járja meg a másik partot, akkor az megszűnik kompnak lenni. A kikötő egy darabkájává válik, idegen és ideiglenes stégdarab. A kikötők népe sokszínű, persze, de ez csak a kikötőben természetes. Azon viszont nem kellene csodálkoznunk, hogy onnan kilépve minél nyugatabbra megyünk, annál keletibbnek tűnünk. A másik, önfeladó megoldás sem bizonyult jónak: minél inkább hasonlítottunk azokra, akikről szolgai módon mintát vettünk, annál kevésbé voltunk érdekesek számukra. Valahol érthető: ha ott az eredeti, akkor kinek kell a másolat?

Tisztelt hölgyeim és uraim!
A vidéki múzeumok számára kiírt, közel 3,5 milliárdos Magyar Géniusz-program célja, hogy meg- és felmutassuk az eredetit. A mi eredetinket. És azért kifejezetten a vidéki múzeumokra bíztuk ennek a megmutatását, hogy a saját mentális térképeinket is kiszínezzük. A magunk revíziójával kell kezdenünk. Vegyük észre: Debrecen és Budapest között ott van Miskolc, Kolozsvár és Budapest között meg ott található Debrecen és Miskolc is. Székelyudvarhelyről Budapestre menet meg lehet állni Kolozsváron, Debrecenben és Miskolcon, sőt, tovább lehet menni Budapestről. Tekereghetünk az Alföldön, elcsángáhatunk a Balatonfelvidéken át Zalába, mehetünk Győrig, még sőt, akár Pozsonyig is. (Nem véletlenül nem Bécs városát említettem, mert bezzegBécsbe azok mennek, akik Budapestből Berlint szeretnének csinálni.) Mindenhol vár ránk valami, ami megerősít bennünket abban, amik vagyunk, és inspirációt jelent arra vonatkozóan, akik lehetünk.

Én elfogadom, hogy a múlt században "minden egész eltörött", ettől még a rész mutatni tudja az egészet. Az egészlátást viszont gyakorolnunk kell. A Magyar Géniusz-vándorkiállítás arra vezet rá, hogy ha sokáig nézed Makót, akkor meglátod benne Jeruzsálemet. A muzeológus a hiteles tudás őrzője-hordozója, és a kiállításokon, múzeumpedagógiai foglalkozásokon, rendezvényeken keresztül átadója is. Ő az, aki pár percben el tudja mondani, hogy mi köze Makónak Jeruzsálemhez, és úgy tudja megcáfolni a közkeletű tévhiteket, hogy közben megmutatja a valódit. Amely valódi így, és csakis így válhat igazzá.

Tisztelt hölgyeim és uraim!
Lehet, hogy elfogult vagyok - mégiscsak múzeumokat igazgatok -, de ma a magyar kulturális identitás, a magyar nemzeti tudás kiemelt központjainak a közgyűjtemények számítanak. A levéltárak, könyvtárak, múzeumok "az adatokat bizonyos szétszórtságból együtt tartják", márpedig Szent Ágoston szerint ez a tudás definíciója. A Magyar Géniusz-program az együtt tartott tudáselemeket tereli össze, és ebből, vagyis Ágoston szerint a cogo (összeterelni) igéből származik a cogito ige, aminek a magyar fordítása a Vallomásokban a tudatos gondolkodás.

Ezt a tételmondatomat szerettem volna az előbbi gondolatfutamokkal megtámasztani: a közgyűjteményeink a tudatos gondolkodás helyei. A múzeumainkban mi nem a hamut őrizzük, hanem tápláljuk a lángot. Azt a lángot, ami bevilágítja a Kárpát-medencét.

Ez a tudás nem kizárólag tudományosan racionális tudás. Nem költői tudás. És nem filozófiai tudás. Kicsit mindegyik, de azért mindegyiktől különbözik. Van önálló hozzáadott értéke. A múzeumokban az egészlátás logikája szervezi egybe a gyűjteményi egységeket. És ezért merem vállalni a másik tételmondatomat: a múzeumainkban a mi dolgunk a teremtésvédelem. A mi magyarázataink a teremtés rendjének megértéséből erednek. Az isteni és az emberi teremtés csodáját kutatjuk, gondozzuk és mutatjuk meg kiállításainkban.

Ezért van az, hogy ha bemész egy múzeumba, akkor jobb emberként jössz ki.
És ezért van az, hogy ha bemész egy magyar múzeumba, akkor jobb magyarként jössz ki.

Ezért szánt rá a kormány ennyi pénzt, amiből több, mint félszáz vidéki múzeum állandó és időszaki kiállításai újulnak meg. És ezért utazik két éven keresztül a Magyar Géniusz-vándorkiállítás.

És ezért szeretném, ha 2023 végén már nem vidéki és nem országos múzeumokról, hanem kárpát-medencei magyar közgyűjteményről beszélhetnénk. Egységben látott, összehangoltan mozgó, bővülő magyar közgyűjteményről.
Mert sok intézményünk van - de az örökség egy.
Ehhez az összekapaszkodáshoz módszertani útmutatót is örököltünk, ami kijelöli a helyünket a Nap alatt: "Bárkié is a dicsőség / a Hazáé a haszon" - mondja Petőfi kiállításunk mottójaként.
Isten minket így segéljen!

(Elhangzott Kecskeméten 2022. április 23-án)