Így zajlottak a magyar történelem legsötétebb napjai

A magyar történelem egyik legtragikusabb időszakát, a trianoni békediktátum ratifikációjának az időszakát mutatja be az Országház Könyvkiadó legújabb kiadványa. A kötet szerzői részletesen foglalkoznak a ratifikáció nemzetgyűlési vitájával, a korabeli sajtóban megjelent visszhangjával, illetve megvizsgálják azt is, hogy a szövetséges hatalmak – s több vesztes ország – országgyűléseiben milyen körülmények, milyen viták közepette került sor a békeszerződések ratifikálására.  

1920. június 4-én a magyar kormány küldöttsége aláírta a trianoni békeszerződést. Ezzel azonban a folyamat még nem ért véget, hiszen először a magyar nemzetgyűlésnek, majd további három szövetséges hatalomnak is ratifikálnia kellett azt, hogy hatályba léphessen. A kényszerpályán mozgó Magyarország nemzetgyűlése – habár a kormány megpróbálta ezt minél tovább halogatni – a győztes antant hatalmak nyomására 1920. november 15-én ratifikálta a békediktátumot.

A kötet szerzői részletesen foglalkoznak a ratifikáció nemzetgyűlési vitájával, a korabeli sajtóban megjelent visszhangjával, illetve megvizsgálják azt is, hogy a szövetséges hatalmak – s több vesztes ország – országgyűléseiben milyen körülmények, milyen viták közepette került sor a békeszerződések ratifikálására.

A trianoni békediktátum ratifikációját járja körül az Országház Könyvkiadó legújabb kiadványa Forrás: Fónyi-Tisóczki Flóra

Egységes sajtóviszhang

Vizi László Tamás és Anka László történészek írásai a békediktátum magyar társadalommal való elfogadtatásának, a nemzet pszichológusának pozíciójába kényszerült Apponyi Albertnek, a békedelegáció korábbi elnökének bonyolult helyzetéről szólt. Bár az idős földrajztudós a tárgyalásokon nem ért el kézzelfogható eredményt, tekintélye és kora miatt mégis a deáki „haza bölcse" szerepébe került, a politikai elit pedig arra használta fel, hogy elfogadtassa valahogyan a nemzetgyűléssel – és a nemzettel – az elfogadhatatlant.

Köő Artur írásából derült ki az, hogy még a sajtótermékek is pártállástól függetlenül elfogadni való kényszerként tálalták a diktátum ratifikációját.

A történész a magyar sajtónyilvánosságot reprezentáló négy lap – Budapesti Újság, Nemzeti Újság, Népszava, Néptanítók lapja – vonatkozó publikációit dolgozta fel. Megállapította, hogy a tudósítások részletesek és tárgyilagosak voltak, a publicisztikai írások pedig nem szították az indulatokat, tehát az újságírók között is egységesen az a nézet volt általános, hogy nincs más lehetőség, mint az együttműködés a fejünk felett ítélkezőkkel és a reménykedés valamiféle csodában.

Forrás: Origo

Magyarellenesség

Érdekes, hogy brit hadicélok között eredetileg nem szerepelt az Osztrák–Magyar Monarchia szétzúzása, ám az angol külügyi berkekben gyorsan szerveződött egy kör, amely ellenséges érzéseket táplált a dunai birodalommal szemben. Ennek az irányzatnak a vezető képviselői Robert Seton-Watson professzor és Wickham Steed újságíró voltak, akik leplezetlenül magyarellenes nemzetiségi politikusok befolyása alá kerültek, és értesüléseiket is szinte kizárólag ilyen forrásból szerezték. Hogy, hogy nem, „kedvenceikké" a csehek váltak, miután személyes kapcsolatuk alakult ki a cseh emigrációt vezető, Benessel és Masarykkal.

Egedy Gergely írásában bemutatta, milyen köztes állomásokon keresztül, milyen belső politikai mesterkedések, erőviszony-változások következtében jutott el az angol álláspont odáig, hogy lényegét tekintve beérje a francia törekvésekkel szembeni fék szerepével. Az etnikai határok kijelölését kezdettől szorgalmazó brit küldöttségvezető,

Lloyd George végül „az imperialista diplomácia mesterséges tákolmányának" minősítette az összegründolt Csehszlovákiát, és kijelentette, hogy a cseheknek és szlovákoknak joguk van az önrendelkezésre, de „ez nem terjedhet túl az összefüggő nyelvi területükön".

De nem lett igaza. Ez annak köszönhető, hogy még a brit delegációban is olyan elfogult személyek kaptak fontos szerepet, mint Harold Nicolson, aki a területmegállapító bizottság angol tagjaként egyszerűen „vad, csak rombolni tudó turáni törzsnek" titulálta a magyarokat.

A könyv a „Sorsfordító évek" sorozat harmadik része. A kötet szerzői: Anka László, Demeter Gábor, Egedy Gergely, Frey Dóra, Glant Tibor, Gulyás László, Horváth Attila, Köő Artúr, Kövecsi-Oláh Péter, Majoros István, Tóth Andrej, Tóth Imre és Vizi László Tamás.