Nézze meg a sporthíreket is
Iratkozzon fel hírlevelünkre Nézze meg a sporthíreket is
Azt követően, hogy Oroszország február végén egy „különleges katonai művelet” keretében megszállta Ukrajna egy részét, amely szinte kizárólag a nyugati fegyverszállítmányoknak köszönhetően tudott érdemi ellenállást tanúsítani, nemcsak a régió országvezetői, hanem a háborút követő teljes nemzetközi figyelem számára is nyilvánvalóvá vált, hogy
Kijev egy, az Egyesült Államok, valamint Oroszország közti proxyháború első számú szereplőjévé vált.
Mindezt csak alátámasztani tudják azok az információk, miszerint az Államokból precedens nélküli mértékben szállítottak és szállítanak mind a mai napig Ukrajnába nemcsak fegyvereket és segélyszállítmányokat, hanem – az erősödő gyanú szerint – különböző magasrangú hírszerzői, valamint katonai stratégiai információt is. Ez utóbbiak jelentőségét hűen érzékeltetik azok, a mostanra már az amerikai sajtóban is nyílt titokként kezelt információk, miszerint
az ukrán offenzívák kapcsán viszonylag minimálisra sikeredett veszteségek és taktikai megfontolások elsősorban nem a kijevi katonai vezetés, hanem a Pentagon érdemei.
Ugyanakkor, ami az Egyesült Államok háborús logikáját illeti, egyre több jel enged arra következtetni, hogy a jelenlegi ukrán offenzíva nagy valószínűséggel nem élvez korlátlan amerikai támogatást. Kiváltképpen nem azok a túlzottan ambiciózus kijevi kezdeményezések, amelyek nem pusztán Ukrajna területi integritását szeretnék a 2014 előtti állapotok szerint visszaállítani, hanem amelyek emellett Vlagyimir Putyin orosz elnök nemzetközi porondon való teljes megaláztatását, valamint a Moszkva részéről nagyarányú háborús reparációs költségek megfizetését követelik.
Washingtoni források szerint egyfelől egy ukrán szempontból túlzottan sikeres offenzívahullám akár még tovább nyújthatja a jelenleg is több mint féléve húzódó, s egyre inkább egy állóháború alakját felvevő fegyveres konfliktust. Ez pedig az Államok mozgósítható hadikészletét tekintve kellemetlen hiányt okozna, amely
áttételesen gyengítené az ország világban betöltött imázsát, leginkább Kína és ebből fakadóan Tajvan relációjában.
Másfelől fehér házi folyosói beszélgetések szerint Ukrajna elegendő fejtörést okozott már Oroszországnak az elmúlt hónapokban, melynek köszönhetően egyrészt Moszkva sem tudott katonai értelemben egyéb, a világ számos más tájékán stratégiai célokat elérni a számára hasznosnak vélt műveleti területeken, másrészt Kijevnek köszönhetően az elmúlt évtizedekben mesterségesen nagyra duzzasztott hiedelmek is megdőltek az orosz katonai állomány kapcsán, és ez akár hosszú távon is visszavetheti Moszkva nemzetközi és hadászati befolyását.
E szempontok pedig minden bizonnyal egészen más megvilágításba helyezhetik az eddig nyugodt mederben zajló ukrán–amerikai tárgyalásokat, kifejezetten annak függvényében, hogy Zelenszkij elnök, a jelenlegi részsikereken felbuzdulva, milyen jövőbeni katonai tervekkel áll elő hamarosan. Ammenyiben a Biden-adminisztráció Kijev részéről túlzott katonai ambíciók meglétét tapasztalja, akár egy kevésbé látványos, de annál hatékonyabb deeszkalációs út mentén megkezdheti az eddigi csillagászati mértékben adományozott eszközök és katonapolitikai támogatások csökkentését.
Fontos leszögezni, hogy miközben egy ilyen horderejű döntés egyelőre nagyon távolinak látszik,
a történelem során az Egyesült Államok által vívott proxyháborúkban nem egy alkalommal következett be hasonló folyamat.
Emlékeztetőül, az 1950-es években hiába szerette volna az USA a koreai háború során a teljes félszigetet felszabadítani a látszólag vesztésre álló észak-koreai kommunista csapatok alól, Kína egy meghatározó offenzíva keretében nemcsak a dél-korai erőket kényszerítette megadásra, hanem még a Phenjant is elfoglaló amerikai csapatokat is visszavonulásra kárhoztatta. Ennek eredményeképpen egy évvel a bizalomra okot adó amerikai játszmák után az USA felsővezetése mégis abba kényszerült beletörődni, hogy a félsziget sorsa körül egy olyan patthelyzet alakult ki, melyből az Államok már nem fog tudni abszolút győztesként kikerülni.
Négy évtizeddel később nagyon hasonló helyzetben találta magát Washington, amikor példának okáért a közép-amerikai Nicaraguában, egy nagyszabású művelet keretében, stratégiai, pénzügyi, valamint fegyveres támogatásáról biztosította az akkor az USA vezetésével ellentétes érdekeket képviselő szandinista junta ellen lázadó, kontrák nevezetű felkelőcsoportot. Mint ismert, a még Hondurasban külön kiképzőtáborral is megtámogatott kontrákat végül maga az amerikai kormány kényszerítette arra, hogy a reménytelen harcok tükrében békés tárgyalásokat kezdeményezzenek a szandinistákkal egy azonnali fegyverletétel keretében.
A jelenlegi ukrán offenzívák körüli túlzott katonai étvágy, valamint az imént tárgyalt történelmi példák alapján tehát
egyáltalán nem kizárható, hogy idővel el fog érkezni egy olyan pont az orosz–ukrán háborúban, melytől kezdve az Egyesült Államok már nem fog az eddigiekhez hasonló elszántsággal mindent megmozgatni annak érdekében, hogy Ukrajna katonapolitikai vágyai testet ölthessenek.
Amennyiben egy ilyen reálpolitikai törés valóban bekövetkezik Washington és Kijev között, a kérdés nem az, hogy Zelenszkij elnök képes lenne-e az említett helyzetben önmérsékletet gyakorolni, hanem sokkal inkább az, hogy az ukrán felső- és katonai vezetés ebben milyen mértékben lenne partner?
Szerző: Sümeghi Lóránt, a Századvég Közéleti Tudásközpont Alapítvány vezető elemzője
