Demeter Szilárd: Legelőből hazát

Demeter Szilárd

A Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatójának beszéde.

Legelőből hazát

Tisztelettel köszöntök mindenkit!

Ágai Adolf (12), Bérczy Károly (27), Bozzai Pál (19), Bulyovszky Gyula (21), Degré Alajos (28), Dobsa Lajos (24), Emődy Dániel (29), Szathmáryné Farkas Lujza (30), Gaal Ernő (?), Hamary Dániel (22), Hatala Péter (16), Hermann Rosenfeld (?), Irányi Dániel (26), Irinyi József (26) Jókai Mór (23), Kléh István (23), Koplánszki Károly (18), Korányi Frigyes (19), Lehotzky Pál (27), Nyáry Albert (20), Oroszhegyi Józsa (26), Pálffy Albert (28), Petőfi Sándor (25), Sebő Antal (18), Sükei Károly (24), Szathmáry Pál (?), Szegfi Mór (23), Szikra Ferenc (?), Telepy Károly (19), Vajda János (21), Vasvári Pál (22), Vidats János (22)

Gondolom, már kitalálták, hogy a márciusi ifjak névsorát olvasom.

Tisztelt hölgyeim és uraim!
Szerencsés nemzet vagyunk. Az angolszász popkultúrából ismerős 27-esek klubja helyett - és ez nem értékítélet: történelem - nekünk a Kétszázasok Klubja jutott példaképül. Pár éve - vagy ha kissé megengedőbb módon időben hátrébb lépünk, és hát hol máshol tágulékonyabb az idő, mint egy emlékházban - szóval pár éve, évtizede a kétszáz évvel ezelőtt született nagyságainkat ünnepeljük. A névsor alapján még pár évnyi ünnep előttünk áll.
Ünnepeljük, mert nincs is annál nagyobb ünnep egy teremtő-alkotó ember számára, mint az, hogy az utókor emlékszik rájuk.

Tisztelt hölgyeim és uraim!
Az emlékezés gesztusa szükséges, de nem elégséges feltétele annak, hogy a Kétszázasok Klubja az lehessen, aminek lennie kell: hősök és példaképek közösségének. Mert igaza van Márainak, hogy „mindig a költők csináltak legelőből hazát", de a hazát hazaként megélni és megtartani a mi dolgunk. Ebben ma is segíthetnek ők. Ha nem csak nézünk, de látunk is, akkor nem egy lezárt múlt szoborszerű alakjai elevenednek meg ilyenkor lelki szemeink előtt - hanem kortársaink. Tegnapi napon a Fiumei úti pantheonban Orlay Petrich Soma 200. születésnapján azt mondtam: ők ugyanannak a szabadságnak a harcosai, amelyet ma is védünk, ugyanaz a nemzeti felhajtóerő vette rá őket arra, hogy ennek a szabadságnak a kereteit tágítsák, mint ami ma is fűt bennünket, ugyanarról az anyaföldről rugaszkodtak el szárnyalni, ahol ma beszélünk. Ők voltak az elsők, akik túlléptek a felvilágosodás Kant által megfogalmazott imperatívuszán: nem csak gondolkodni mertek, hanem magyarul mertek gondolkodni. Erre az intellektuális bátorságra ma még inkább szükségünk van: merjünk magyarul gondolkodni. Nem legelőt, hazát védünk.

Tisztelt hölgyeim és uraim!
És ez azért legyen értékítélet: a 175 évvel ezelőtti nemzeti ébredésünk minőségileg más volt, mint az, amiről manapság hallunk a tengerentúlról. Mi nem töröltünk, hanem létrehoztunk. Nem a nemeket szaporítottuk, hanem az igeneket. Nem áldozati pózból támadtunk, hanem szabadságharcosként feszültünk neki a világnak. Nagyon más testtartás! A Kétszázasok Klubjának harcosai küzdöttek tollal, festőecsettel, de készek voltak életüket is áldozni a magyar szabadságért, harcoltak fegyverrel is. Még akkor is, ha a hatalmasok és véleményvezérek erről másképp gondolkodtak már azidőtájt (és az áthallás nem véletlen). Vajda János egykori honvéd emígyen foglalta össze a lényeget: „Még azt mondják, hazudozzák,/ Hogy magadnak gyönge vagy. / De ha kell harcolni másért,/ Szolgai liberiáért -/ Erőd óriási, nagy!"

Tisztelt hölgyeim és uraim!
Az éjszaka Vajda-verseket olvasgattam. Őszinte leszek: nem lettem tőlük boldogabb. Ady Endre „szent rokona" elrontja az ember kedvét, magamban pöröltem vele: értem én, hogy mi a bajod, de akkor miért nem vonultál vissza a váli kunyhóba? Miért nem fogadtad el Gina felajánlkozását, amikor - rendben, ütemkéséssel ugyan, de - állítólag erre lehetőséged nyílt? Miért szomjaztad a kortársak elismerését, miért nem volt elég annak a tudata, hogy jobb vagy, sokkal jobb vagy a líra „mesterembereinél"? Van elég bajunk, miért kell beszélned a világ varázstalanításáról, idézem: „Hegyeink méhéből - kérded -/ Hova lettek a tündérek?/ Gnómok, rémek, gyíksárkányok,/ Óriások, tüzet hányók?/ Szörnyeinkről már maholnap/ Még a dajkák sem danolnak./ Emberek nyeregbe fogták,/ Nézzed - imhol lovagolják..." (csak jelzem, hogy az idézett vers elsődleges értelemben a vasútról szól).
Vajda János lírája kényelmetlen, és ez így van jól. Megadja a dolgok súlyát. Költészete és életútja visszaállít bennünket a rögvalóba: arra figyelmeztet, hogy a hősök is emberből vannak, az embernek lenni megannyi nyűgjével, rossz döntéseivel, kedélyhullámzásaival, akarnokságával - és a szabadságának következményeként szükségszerűen tételeződő rettenetes magányával. A szó szoros és átvitt értelmében is „montblanc-ember". Ahogyan írva vagyon a magyar irodalom egyik legszebb versében, a Húsz év múlva című remekművében: „Körültem csillagmiriád/ Versenyt kacérkodik, ragyog, / Fejemre szórja sugarát;/ Azért még föl nem olvadok."

A csillagfény nem olvasztja a havat. Csillagtávnál tehát közelebb kell lépnünk Vajdához. És akkor is szeretni kell tudni, ha ő éppen nem akarja.

Ezért vagyunk ma itt. Ebben az értelemben vett csillagkaput avatunk most, olyan belépőt, vagy inkább átlépőt, amivel nem innen valahová távolra, hanem onnan, távoli saját hétköznapjainkból ide, a vajdai hegycsúcsra érkezünk, hogy lássuk, amint: „... szívem kigyúl,/ Mint hosszú téli éjjelen/ Montblanc örök hava, ha túl/ A fölkelő nap megjelen..."
Amennyiben szerencsénk van, akkor az örök hó olvadozik egy keveset, és az így keletkező csermelyből szomjunkat olthatjuk. Ha elég bátrak vagyunk belépni a kapun - és ha elég bátrak vagyunk szabad forrásból inni.

Köszönöm a megtisztelő figyelmet!

(Elhangzott Vajda János születésének 195, halálának 125. évfordulóján a váli Vajda János Emlékház megújított állandó kiállításának megnyitójaként 2022. október 22-én)