A szomszédja fedezte fel, most világhírnévre tör a fiatal magyar csellista – interjú Hartmann Domonkossal

Minden évben tíz fiatal művész kapja meg a Junior Prima Díjat magyar zeneművészet kategóriában. Az elmúlt tizenöt év során százötven ifjú tehetség került így reflektorfénybe az MVM Zrt. támogatásával, és ettől az évtől kezdve a díjazottak táborát erősíti a mindössze 23 éves csellista, Hartmann Domonkos is.

A fiatal zenésszel arról beszélgettünk, hogyan indult a pályája, jelentett-e bármiféle terhet édesapja neve a szakmában, és mennyire lehet ma szólistaként érvényesülni. Domonkos emellett elárulta azt is, mi lett volna számára még opció, ha mégsem győz le minden mást a zene és a hangszer szeretete.

A Junior Prima Díj magyar zeneművészet kategóriájának 2022-es díjazottjai Forrás: MVM Zrt.

Hol voltál, amikor megtudtad, hogy Junior Prima Díjat nyertél?

– A vonaton ültem éppen, utaztam Bécsbe, amikor megkaptam az e-mailt a díjról. Elolvastam a levelet és szinte azonnal felpattantam, majd sokáig fel-alá járkáltam a szerelvényben, annyira boldog voltam. Két tanárom, Várdai István és Rohmann Ditta is megkapta már ezt a díjat, valamint sok olyan zenész, akikre felnézek, és ez a tudat egy nagyon erős húzóerőként működik. Mindez másfél hónappal a díjátadó előtt történt, nehéz is volt titokban tartani.

Ez lett volna a következő kérdésem, hogy ki volt az első, akinek szóltál, de ezek szerint senki sem tudott róla.

– Ez azért nem igaz... a szüleimnek elmondtam, és azoknak is, akik eljöttek a díjátadóra.

Ugorjunk is vissza a kezdetekre és meséld el, hogyan lett belőled zenész! Te magad akartál ezzel foglalkozni vagy valaki a kezedbe nyomott egy hangszert és ezután már nem volt megállás?

– Véletlen esett a csellóra a választásunk. A szomszédunkban lakott egy csellótanár, aki az egyik nap átkopogott és megkérdezte, hogy nem lenne-e kedvem nála tanulni. Éppen akkor nem volt sok növendéke. Ismerte édesapámat és tudta róla, hogy a Zeneakadémián végzett, és feltételezte, hogy a fia örökölt valamit a tehetségéből, vagy legalább lesz bennem némi zenei érzék. Én, bár még nem is igazán tudtam, mi az a cselló, szívesen kezdtem el tanulni. Egy évet jártam hozzá magánórákra az ovi előtt reggelente, majd később már a zeneiskolában tanultam nála.

Óvoda? Ezt ennyire kicsi korban el lehet kezdeni?

– Sőt, el is kell. Ez ugyanúgy működik, mint a profi sportolóknál. Ha valaki, teszem azt, olimpikon szeretne lenni, akkor nem lehet elég korán kezdeni. Ki kell alakulnia bizonyos idegpályáknak, meg kell edződnie olyan mikroizmoknak, melyeket mi nap mint nap használunk, és felnőttként már nagyon nehéz ezeket munkára bírni. Időigényes, ezért már kicsi korban el kell kezdeni a zenével foglalkozni.

Hartmann Domonkos Péter Forrás: MVM Zrt.

Nálatok is van bemelegítés?

– Pontosan, (jó esetben) mi is megtanuljuk, hogyan lehet elkerülni a sérüléseket, csak mi nem az esetleges törések és szalagszakadások, hanem az ínhüvelygyulladás és a különféle húzódások ellen védekezünk... ezek minket legalább annyira hátráltatnak a zenélésben, mint a sportolókat a sportban.

Mielőtt az a bizonyos csellótanár bekopogott volna hozzátok, tervben volt, hogy zenélj?

– Én magam nem emlékszem rá, de a család elmondása szerint már hároméves koromtól kezdve énekeltem, és a mamámtól sok népdalt megtanultam. Kicsi gyermekként is, ha volt egy családi összejövetel, akkor én fogtam egy széket, behúztam a szoba közepére, felálltam rá, és énekeltem. A szüleim jól kezelték az ösztönös érdeklődésem, mert ha nem kopogtat a csellótanár, akkor ők tereltek volna a zenei pályára. Nem erőszakosan, nyitva hagytak minden lehetőséget, és rám bízták a döntést.

Ha a szülő ismert, az tud plusz nyomást helyezni a gyerekre, pláne ha ugyanazon a pályán helyezkedik el. Te éreztél hasonlót?

– Ha valaki ismeri apa nevét, és összeköt bennünket, akkor inkább csak megörülnek nekem, és kérik, hogy adjam át neki az üdvözletüket. Ők általában régi zenész- vagy iskolatársak. Nálunk sosem nehezedett rámaz a plusz nyomás, sem a szakma, sem pedig a szüleim részéről, amit néha ismertebb zenész családoknál meg lehet figyelni. Ilyen szempontból is szerencsés vagyok.

Lett volna választási lehetőséged? Hogyha nem a zene, akkor másfele mész?

– Nagyon sok ötletem volt, hetedikes koromban például cukrász vagy szakács szerettem volna lenni, de vonzott a pék szakma is, mert imádtam sütni-főzni. Ezek végül megmaradtak hobbinak, és a zene utat tört magának.

Zenészként elsősorban más darabjait játsszátok. Nyitott lenne az út mondjuk a zeneszerzés felé is?

– Nyitott, persze, de ez egy másik szakma. Számunkra, mármint zenészek számára az improvizáció lehet egy új ösvény, mert az is egyfajta zeneszerzés. Azt nem tudom elképzelni, hogy leüljek és megalkossak nagy, komoly darabokat, de azt már sokkal inkább, hogy improvizatív módon megpróbáljam kifejezni önmagamat, és ezt akár felvegyem és lekottázzam. (Ezt kevesen csinálják.)

– Ahogy te is mondod, a zenészek mások darabjait játsszák, megvan a kotta, ami fix, viszont ha improvizálunk, akkor előtérbe kerül az, hogy mi zenészek, mint individuumok, mit is akarunk kifejezni, mi az, ami őszintén csakis belőlünk jön. Erre nem mindig van igény. Úgy látom manapság, hogy a zenélés ezen területét még nem sokan fedezték fel, pedig önmegvalósítás, önkifejezés szempontjából sok lehetőség rejlik benne. Az pedig megint egy másik téma, hogy ezt egy megkomponált műbe hogyan is lehet beleszőni.

Ha valaki egy bizonyos darabra vált koncertjegyet, lehet nem örülne annak, hogy a zenész belecsempészik új dolgokat a műbe, nem gondolod?

– Tudni kell, hol a helye az improvizációnak, mert van, ahol nem fér bele, és persze az sem mindegy, milyen mértékben térünk el a kottától. Már próbáltam egyszer egy szalonbeszélgetésen improvizálni, és ott jól sült el. Szerintem az impró során felsejlik a zenész legbelső, legmélyebb személyiség rétege, ezért a közönségnek is tetszik, hiszen megérzi, mi játszódik le az illetőben. Sokkal közvetlenebb így a viszony és megszülethet egy őszinte pillanat.

Biztos pálya zenésznek lenni ma a világban?

– Itthon – bizonyos szempontból – elég jó a támogatási rendszer, kifejezetten szerencsések vagyunk. A piac nem annyira nagy, nem könnyű úgymond szólistaként érvényesülni, de ha az ember tud valami pluszt nyújtani, akkor bármennyi művésznek „van hely" és nem egymás elől szívjuk el a levegőt. Sajnos itthon sokan attól félnek, hogy ha jön valaki vagy valami új, akkor nekik nem marad lehetőségük, pedig mindenkinek van tere ezen a pályán.

A Domonkossal készült interjú második felét a Life.hu-n olvashatjátok, melyben a fiatal zenész elmeséli, hogyan küzdött meg néhány nehezebb élethelyzettel, miként lehet ismerkedni csellistaként és szóba került az is, mi érdekli még a zenei pályán kívül.

További információ: mvmjuniorprima.hu