Futballcsoda magyar módra

Kezdésként bevallom a bűnöm: hosszú évekig nem voltam kíváncsi a magyar labdarúgó válogatott mérkőzéseire. Ennek egyszerű oka volt, úgy éreztem, hogy az 1986-os szovjet-magyar 6:0 után minden magyar focistának elment a kedve a játéktól.

Lehet, hogy tévedek, de a mérkőzéseken, amelyeket láttam, túlnyomó többségében három dolog nem volt jelen, amelyek a jó sportot jellemzik: az akarás, a kitartás és a hit. Vagy ahogy az olimpia jelszava fogalmaz: a „Citius, altius, fortius!" (Gyorsabban, magasabbra erősebben!)

Mielőtt folytatom, kis kitérővel hadd kövessem meg azon kevés magyar labdarúgókat, akikben volt igény gyorsabban futni, magasabbról fejelni és erőteljesebben védekezni. De még köztük is voltak szép számmal, akik ezt is csak külhoni gyepen voltak képesek megmutatni.

Mostanra viszont valami megváltozott. A nemzeti tizenegyünk (mert ők már kiérdemlik a jelzőt!) nem minden idők legtechnikásabb vagy legatletikusabb magyar válogatottja, de élményszámba megy nézni, hogy - sportriporterektől vett kifejezéssel élve – felszántják a pályát. Akarnak. És ez a nem mindegy. Nem egy világhírre ítélt Szoboszlaira épülő csapatot látunk, hanem egy olyat, amelyben védekezésben és támadásban egyforma lelkesedéssel vesz részt a sokszoros címeres mezhordó Nagy Ádám és az újonc Varga Barnabás.

Engem megvettek a fiúk és mesterük, az olasz szavú, magyar szívű Marco Rossi, aki a hitet szállítja a fiúknak. És ettől én is hiszek bennük, és ha tehetem, megnézem őket.

Persze én sosem kérdőjeleztem meg, hogy van értelme a sportba tett állami támogatásoknak. Sosem kérdeztem, minek ennyi stadion. Nem úgy, mint azok az újdonsült szurkolók, akik néhány éve még arról beszéltek, hogy percekig sem bírják nézni a válogatott játékát, és erre hivatkozva beszántották volna a futballpályákat, hogy méhlegelővé alakítsák az összeset.

Mert én tudom, hogy nincs profi futball befektetés nélkül. Persze valójában azok is tudják ezt, akik bezáratták volna azt a 32 stadiont, amely 10 év alatt 350 milliárdból épült. Összehasonlításképpen: nagyjából ennyivel emelkedett egyetlen (!) év alatt az oktatás- és egészségügyi költségvetés főösszege. De az ilyen embereket – elsősorban a baloldal politikusait, megmondóembereit és lakájsajtóját – valójában sosem ez az arányszám vagy az a pénz érdekelte, amit sporttámogatásra költ a kormány, hanem az, hogy olcsó trükkel hangolják, hergeljék saját közvéleményüket.

Most meg ugyanazok ott vigyorognak a lelátókon, nemzeti színű sminkben, és előadják az élszurkoló hazafit. Úgy, hogy amíg nem jöttek az eredmények, sokuk szinte kéjesen nyilatkozott, írt egy-egy magyar vereségről. Ezzel ráadásul politikai témává emelték a labdarúgást, azt sugallva, hogy csak az „agymosott fideszesek" képesek bízni a magyar foci jövőjében.

Akkor mi változott most meg?! Ők is fideszesek lettek?! Vagy egyszerűen úgy csinálnak, mintha nem ők kezdték volna politikai árokásásba a lelátók közepén?!

Arcbőr az van. De ezt megszoktuk.

Viszont azt javaslom, kezdjük el akkor mi, jobboldaliak betemetni a focipályák lövészárkait, és ne kérjük számon Karácsony Gergely, Fekete-Győr András vagy a Soros-blog újsütetű lelkesedését.

Ne utáljuk ki őket a pályákról! De ne is felejtsük el azt, amikor stadionellenes ultrákként gyűlölködtek, mert a történelmünkhöz és az igazsághoz ez is hozzátartozik...

M. Kovács Róbert