Schmidt Mária: Jégkorszak

Schmidt Mária, A Terror Háza Múzeum főigazgatójának írása a Látószög blogon.

OLVADÁS

„Ha Kínát az ellenségednek tekinted és úgy is kezeled, akkor az lesz.”

Richard Milhous Nixon (1913-1994) 1969 és 1974 között az USA 37. elnöke volt. Republikánus, és mint ilyen, a balos média szerint csökkent értelmű és/vagy gonosztevő. Ráadásul az Amerika-ellenes Tevékenységet Vizsgáló Kongresszusi Bizottság alelnökeként több kommunista ügynök leleplezése és beazonosítása fűződött a nevéhez. Köztük a leghíresebb Alger Hiss volt, aki a GRU-nak, vagyis a szovjet katonai titkosszolgálatnak dolgozott, és akit csak 1993-ban, az én budapesti kutatásaim buktattak le véglegesen. A Hiss elleni 1948-as eljárás országos hírnevet hozott Nixonnak, a fiatal kaliforniai képviselőnek, majd szenátornak, mert a tévé először közvetített élőben kongresszusi meghallgatást, aminek ő volt az egyik főszereplője. Ennek is köszönhette, hogy Eisenhower alelnökének választotta. De a ballibek, illetve a demokraták sose bocsájtották meg, hogy lebuktatta Hisst, az ő Hissüket, a szovjet ügynököt, sőt el is ítéltette. Mindezért a Watergate-ügy hatalmas botránnyá duzzasztásával álltak rajta bosszút, ami végül lemondásra kényszerítette. Dacára ennek a kudarctörténetnek, Nixon volt a huszadik század egyik legfontosabb, legmeghatározóbb amerikai elnöke. Befejezte a vietnámi háborút, hozzá fűződik az enyhülési politika és a fegyverkorlátozások korszakának beindítása a Szovjetunióval,és szövetség Kínával. Az 1972-es kínai–amerikai közeledés hozta el az 1945 utáni világrend legfontosabb geopolitikai változását.

NIXON ÉS KÍNA

„A történelem azon dolgok összessége, amelyeket elkerülhettünk volna.”
Konrad Adenauer

Richard Nixon 1967-ben európai körutat tett, aminek során találkozott az egykori legendás nyugatnémet kancellárral, Konrad Adenauerrel. [1] A hatvanas évek derekán Adenauer szerint az egész nyugati világ a Német Szövetségi Köztársaság katonai, gazdasági, szellemi erejére támaszkodott. Az NSZK számított akkor a NATO leghatékonyabb biztosítékának, hiszen a németek még elszántak és bátrak voltak, vezetőik tájékozottak és széles látókörűek. Az agg kancellár a látogatást követő egy hónap múlva elhunyt, Nixonból két év múlva az USA elnöke lett. Beszélgetésük során a tapasztalt politikus óva intette Nixont attól, az akkoriban közkeletű elképzeléstől, miszerint a szovjetek Kínától való félelmükben baráti jobbot nyújtanak majd a Nyugatnak. Azt tanácsolta, hogy állítsa át Kínát az USA oldalára. Nixon megfogadta a tanácsot és ezzel biztosította az USA számára a hidegháború megnyeréséhez szükséges legfontosabb előfeltételt. 1972-ben a Szovjetunióba látogatott, majd ezt követően Kínába ment. Egy évvel később véget vetett a sikertelen vietnámi háborúnak.

Nixon politikája biztonságosabbá tette a világot és hozzájárult az enyhülés korszakának két évtizedéhez, valamint ahhoz, hogy a hidegháború egy puskalövés nélkül érhessen véget.

Nixon még alelnökként, 1959 júliusában volt először Moszkvában. Tapasztalata szerint miden kommunista, akivel találkozott, ízig-vérig kommunista volt, de mégis elsősorban orosz, és csak aztán kommunista. Mindegyikük tudatában volt az orosz történelem sikereinek, büszke volt az orosz múltra, amit dicsőségesnek látott. Hruscsov találkozásukkor azt jövendölte Nixonnak, hogy az unokái kommunizmusban fognak élni. Nixon 1972-ben és 1974-ben, immár elnökként, újra a Szovjetunióba látogatott. Akkori partnere, Brezsnyev még Hruscsovnál is magabiztosabb volt. Nixon meglátása szerint a szovjet vezetők továbbra is elkötelezett kommunisták voltak, de ha lehet még oroszabbak, mint korábban.

Nixon 1967-ben a Foreign Affairs-ben cikket írt arról, hogy a világ nem engedheti meg magának, hogy továbbra is kiközösítse Kínát. 1971 nyarán aztán a be nem avatottak számára teljesen váratlanul bejelentette, hogy 1972-ben Kínába látogat, amiről persze mindenki lebeszélte. Többek között J. Edgar Hoover [2] és persze Leonyid Iljics Brezsnyev is. Neki első kézből való tapasztalatai voltak Kínáról, mert hosszú évekig dolgozott bányamérnökként ott. Mindketten vérszomjasoknak tartották a kínaiakat, sárga veszélyként beszéltek róluk. Nixon azonban úgy vélte, hogy miután Kína és a Szovjetunió egyaránt szárazföldi hatalmak, ezért alapvetően ellentétesek az érdekeik. Az USA viszont mindenekelőtt tengeri birodalom, könnyen talál tehát közös pontokat Kínával. A hatvanas években Kína több szomszédjával is összecsapott. Északi határán a Szovjetunió hatalmas katonai erőt állomásoztatott, délen a szovjetek által felfegyverzett ellenséges India jelentett számukra kihívást. Velük 1962-ben határvillongásokig fajultak az ellentétek. Ott volt még Pakisztán, amit a kínaiak támogattak, és északkeleten Japán, ami mögött az USA állt.

Végül 1972. február 21-én Nixon gépe leszáll Pekingben.

AZ ÉG ALATTI

„Úgy szeld át a folyót, hogy érezd a köveket.”
Teng Hsziao-ping

Mára az amerikaiak Kínához való viszonyát egyre inkább a feltartóztatás, sőt a visszaszorítás politikája jellemzi. Az utóbbi hónapokban a két birodalom már ellenségként tekint egymásra. A feszültséget a nyugati, főleg az angolszász sajtó egyre csak élezi, mindennaposak a nézeteltérésekre, sőt az összecsapások elkerülhetetlenségére utaló beszámolók Tajvan, Hongkong és az ujgurok ügyében. A hírek kémkedésről, léggömb-provokációról, erőfitogtatásokról, bekerítésről, hadgyakorlatokról, kereskedelmi korlátozásokról, sőt egyre inkább gazdasági háborúról szólnak. Nem haszontalan ezért felidéznünk, hogyan gondolkodott Kínáról, a kínaiakról és a mostani ellenségeskedés gyújtópontjában álló Tajvanról az a Richard Nixon, aki megtalálta a hangot Mao Ce-tunggal, Csou En-lajjal és Teng Hsziao-Pinggel, és Kínát a szovjetek oldaláról az USA mellé állította, ami, mint említettük, döntő lépésnek bizonyult a hidegháború megnyerése szempontjából.

Az alábbi idézetek Richard Nixon 1980-ban megjelent könyvéből származnak. [3]

„Mao halála óta Kína egyre kevésbé kommunista és egyre inkább kínai. Egyre kevésbé forradalmi és egyre inkább pragmatikus. Egyre kevésbé marxista és egyre inkább a konfuciánus hagyományok elkötelezettje.

Kína mindig is védekező hatalom volt. A Kínai Nagy Fal a betolakodók és a hódítók távoltartását szolgálta, míg a Berlini Fal a szovjet érdekszférába szorultakat gátolja meg abban, hogy Nyugatra mehessenek.

Kína egyesítése, négy évvel a II. világháború befejezése után, szovjet segítséggel történt.

A kommunista Kína és az USA közötti kapcsolatok mélypontja 1954-ben volt, amikor a genfi Indokína Konferencián Csou En-laj kezet nyújtott John Foster Dulles amerikai külügyminiszternek, aki azt nem fogadta el.

Mao halála óta a kínaiak már nem egy ideológia rabjai, sokkal inkább pragmatikusak, kevésbé forradalmik. Visszatértek a hagyományaikhoz.

Húsz éven keresztül Tajvant támogattuk. Csang Kaj-sek személyes barátom volt.

A 21. század legfontosabb kérdése az lesz: meddig tart a kínai-szovjet törés? Mennyire maradnak tartósak az amerikai-kínai kapcsolatok? Milyen szerepet fognak a világban játszani? Meddig veszik a kínaiak tudomásul Tajvan önállóságát?

A válaszok egyaránt függenek Washingtontól és Pekingtől. Ha Peking elveszti a bizalmát Washingtonban, bármekkora lesz is a közöttünk levő kereskedelmi forgalom és bármekkora pénzügyi segítséget is kapjon Kína, a kapcsolatok megromlanak.

Ha a kínaiak egyszer majd arra a következtetésre jutnak, hogy már nem vagyunk megbízható szövetségesük, akkor a területi, ideológiai és személyi ellentétek ellenére újra kiegyeznek a szovjetekkel (az oroszokkal). Az tehát, hogy a kínaiak milyen szerepet játszanak majd a jövőben, nemcsak az ő kezükben van, hanem a miénkben is.

A kínaiak hihetetlenül sikerorientáltak, szorgalmuk, igyekezetük jól látszik Sanghajban, Hongkongban, és Tajvanon is. Bankárjaik, kereskedőik, üzletembereik az egész Távol-Keleten tiszteletet vívtak ki. Tehetségesek, rugalmasak és intelligensek. Munkaerkölcsük példás.

Nemzedékek kellenek ahhoz, hogy Kína egésze integrálódjon a modern világba. De azt követően már csak a csillagos ég szab határt a számukra.

Valószínű, hogy Kína nyomást gyakorol majd, hogy Tajvant a fennhatósága alá vonja, de önérdeke miatt nem fog katonai eszközökhöz nyúlni. Oktalanság lenne a részéről a saját primitív gazdasági rendjét Tajvanra erőltetni, mikor a sziget Ázsia egyik legvirágzóbb gazdaságát építette ki. Tajvan, nem a közeljövőben, de egyszer, valamilyen formában úgyis egyesül majd az anyaországgal. Minél kisebb lesz addigra közöttük a különbség, annál rövidebb hídra lesz szükség ahhoz, hogy a közöttük levő távolságot áthidalják. Ezért most a halogatás, az elnapolás, a megoldás.

A jövő nagy kérdése, hogy és mire fogja Kína a hatalmát használni, ha gazdasága beindul, katonai ereje megnő, és a világ vezető hatalmává válik.

Kína nem akar háborút, de meg akarja hódítani a világot.”

Nixon szerint Az USA is meg akarja hódítani a világot, de háborút, háborúkat is akar. A kínai hagyomány nem hódító, szemben az orosszal, ami állandó terjeszkedésre rendezkedett be és az amerikaival, ami terjeszkedését demokráciaexportnak nevezi.

TAJVAN, AZ USA BARÁTJA

„A fejlődés az egyetlen valódi megoldás.
Ha nem fejlődünk, leigáznak minket.”
Teng Hsziao-ping

Tajvan és az USA közötti kapcsolat gyökerei arra az időszakra nyúlnak vissza, amikor a Moszkva-barát kínai kommunistákkal szemben az USA a Csang Kai-sek által vezetett Kuomintangot (KMT) támogatta. Kínában a második világháború alatt párhuzamosan folyt a polgárháború és a japán megszállók elleni küzdelem. 1942-től a szovjetek és az amerikaiak a szembenálló felektől polgárháborús küzdelmeik elnapolását követelték, és összefogást vártak el tőlük a Japán elleni háborúban. Az amerikaiak által támogatott Kuomintang teljes erejét latba vetve harcolt is a japánok ellen, míg Mao Ce-tung Vörös Hadserege csak ímmel-ámmal csatlakozott a megszállók elleni harcokhoz. Ő ugyanis a Kína feletti uralom megszerzését tekintette prioritásnak. Mao hadserege ezért szinte érintetlenül vészelte át a háborút, míg Csang Kai-sek seregei pótolhatatlan veszteségeket szenvedtek.

1947-ben a Kuomintang visszavette Tajvan szigetét a japán megszállóktól. A kommunistákkal folytatott utóvédharcokat azonban Csang Kaj-sek sorra elvesztette és ezért 1949. január 21-én kénytelen volt lemondani elnöki címéről. 1949. április 23-án Maoék bevették az akkori fővárost: Nankingot, és ez véget vetettek a Kuomintang huszonkét éves uralmának. Csang május 19-én, közel 2 milliósra apadt csapatával kénytelen volt Tajvanra visszahúzódni. Azonnal statáriumot hirdetett, és személyi kultuszt vezetett be. Szobrai, arcképei ellepték a szigetet.

1949. október 1-én Mao Ce-tung egyesítette az ég alattit, és ezzel létrejött a Kínai Népköztársaság. 1950 januárjában Harry Truman, az USA elnöke még az jelentette ki, hogy nem akarja megvédeni Tajvant, mert annak hovatartozása kínai belügy, a kommunisták és a KMT közötti ellentétet oldják meg egymással. Egy hónappal később, amikor Mao és Sztálin szövetséget kötöttek, az amerikaiak szerint felborították a globális egyensúlyt, ami nem maradhatott következmények nélkül.

1950. június 25-én kitört a koreai háború. Az észak-koreaiakat a kínaiak támogatták, őket pedig a szovjetek. Az USA a kínaiakat Tajvanon keresztül igyekezett kordában tartani és ezért miheztartás végett a tajvani szorosba küldte a 7. flottát azzal a feladattal, hogy akadályozza meg a kommunisták partraszállását a szigeten.

Ettől kezdve támogatja és segélyezi az USA Tajvant.

Amerika harminc éven keresztül a Tajvant uraló KMT-t tekintette Kína valódi képviselőjének, és ezt szövetségeseitől is megkövetelte. 1954. szeptember 3-án Mao megtámadta a Csinmen szigetet, ami Tajvan része (1958-ban újra rászórt vagy tízezer bombát). AZ USA válaszul hivatalosan is Csang Tajvanját ismerte el Kína jogos kormányának, és erre hivatkozva Tajvan foglalhatta el Kína helyét az ENSZ-ben. [4]

Amikor a kínaiak és a szovjetek összevesztek, és kitört a vietnámi háború, az USA kezdett más szemmel nézni a térségre. Különösen, hogy 1964 októberében Kína belépett az atomhatalmak közé, és egyre több ország, köztük Franciaország is elismerte Pekinget. Amikor az ENSZ közgyűlése Washington ellenkezése dacára 1971. október 25-én Taipei helyett Pekinget ismerte el Kína tényleges képviselőjének, az USA lépéskényszerbe került. Kezdte belátni, hogy a pekingi kommunista rendszerrel hosszú távon kell számolnia.

1972-ben Nixon tehát Pekingbe utazott. 1979. január 1-én Kína és az USA felvették a diplomáciai kapcsolatot. Az USA tudomásul vette, hogy egy Kína van, aminek fővárosa és kormánya Pekingben van, és Tajvan csupán egy regionális központ, amivel az USA továbbra is nemhivatalos kapcsolatokat ápol majd.

Nixon Pekingben Forrás: Látószög Blog

Takaréklángon.

Ennek ellensúlyozására Amerika még ez évben törvényi kötelezettséget vállalt, hogy támadás esetén megvédi Tajvant.

Tajvanon Csang Kai-sek halála után [5] fia, Csang Csing-kuo lett az új diktátor, aki 1985-ben eldöntötte, hogy halála után az elnöki cím nem öröklődik tovább. 1987-ben beszüntette a statáriumot, engedte a többpártrendszert és a szabad sajtót, és megindította Tajvan demokratikus átmenetét. Fellépett a mindent elborító korrupció ellen, és jelentős életszínvonalnövelő intézkedéseket hozott. Az első szabadon választott tajvani elnök 1996-ban lépett hivatalba. 300 ezer tajvani diák számára vált ekkor lehetővé, hogy külföldre menjen tanulni. Tajvanon mintegy 24 millióan élnek.

A mai Tajvanon jól megférnek egymással a konfuciánus tradíciók, a kínai sajátosságok és a demokratikus jogállam.

LEHŰLÉS

„A politikai hatalom a puskacsőből jön.”
Mao

Az USA már Trump elnök alatt egyértelművé tette, hogy fel akarja tartóztatni Kínát, lassítani akarja fejlődését, meg akarja akadályozni, hogy gazdasága megelőzze az amerikait, és hogy vezető globális hatalommá váljon. Trump ezért első lépésben szankcionálta a Huaweit, Kína egyik legfontosabb telekommunikációs vállalatát, és blokkolta a legújabb chiptechnológiához való hozzáférését. Miheztartás végett hadihajók sorát állomásoztatta a Dél-Kínai-tengeren, erősítette az USA katonai jelenlétét Japán, Dél-Korea és a Fülöp-szigeteken levő katonai támaszpontjain, közel Kínához. Biden elnök a szankciókat Kína-ellenes gazdasági háborúvá szélesítette és fokozta Kína stratégai bekerítését. 2023-ban az USA és Japán közösen bejelentették, hogy Japán, alkotmánya kifejezett tiltását figyelmen kívül hagyva, a világ harmadik legnagyobb katonai hatalmává fejleszti magát.

Az USA Thaiföldön és több, a kínai határ közelében fekvő közép-ázsiai országban is katonai egységeket állomásoztat, hasonlóan ahhoz, ahogy a NATO is egészen az orosz határ közvetlen közeléig terjeszkedett.

Az ukrán NATO-tagság nemcsak Oroszország stratégiai beszorításának, de Kína teljes bekerítésének is része.

Kína pontosan érti, hogy csak az Orosz Föderáció áll a nyugatiak útjában a kínai határhoz vezető úton.

Colin Kahl védelempolitikai helyettes államtitkár, Biden elnök külpolitikai főtanácsadója szerint a kínaiak a Csendes-óceán ázsiai oldalán egyre jelentősebb befolyásra tesznek szert, ami sérti az USA és szövetségesei érdekeit. Az USA ezt vagy eltűri, vagy szembefordul vele. A harmadik út az lenne, ha Kína beérné a status quo fenntartásával. Ezért Biden elnök ezt és az érdekszférák egymástól való merev elhatárolását szorgalmazza. A kínaiak úgy tesznek, mintha ennyivel beérnék, de túl sokszor engedik el a fülük mellett az amerikai figyelmeztetéseket. Nancy Pelosi, az USA házelnök asszonyának tajvani látogatását vagy a tajvani elnök amerikaitárgyalásait provokációknak tekintik.

Az USA egyáltalán nem biztos abban, hogy a kínaiaknak elég lesz a status quo, de még akkor is marad a kérdés: hogy meddig. [6]

Az USA politikai- és médiaelitjének Kínával szemben mutatott kardcsörgetése mögött tehát az elbizonytalanodás áll.

2022-ben az orosz–ukrán háború kitörésekor az USA nyíltan meghirdette, hogy térdre akarja kényszeríteni az orosz gazdaságot, el akarja távolítani Putyin elnököt a hatalomból, hogy egy Jelcinhez hasonló, nyugatbarát bábelnököt állíthasson a helyére és kliensállammá változtathassa Oroszországot. Sőt, a keményvonalas oroszgyűlölő amerikaiak közül egyesek odáig mentek, hogy az Orosz Föderáció szétrobbantását és alkotórészeire bontását tűzték ki célul.

Ez azonban senkinek sem érdeke, még az amerikaiaknak sem.

A globális dél a nyugatiak oroszellenes koalícióját az egykori gyarmatosítókkal azonosítja. Szerintük, ha Putyint sikerül megpuccsolniuk, azonnal ráfordulnak Hszi Csin-ping, illetve Noranda Modi eltávolítására, a kínai és az indiai rendszerváltásokra. India esetében a jelszót maga Soros György adta ki, amikor kijelentette, hogy India ugyan demokrácia, Narendra Modi azonban nem demokrata, ezért el kell mozdítani, amin az amerikai NGO-k, és a Soros-hálózat ezerrel dolgozik is. Hasonlóan ahhoz, ahogy Hongkong, Tajvan és az ujgur kérdés folyamatos élezésével és napirenden tartásával Kínát igyekeznek nyomás alatt tartani és destabilizálni. Napirenden van Netanjahu izraeli miniszterelnök megpuccsolása is. Közben több mint egy éve folyik az orosz–ukrán háború, ami mára elhúzódó gazdasági- és anyagháborúvá is vált, és még nem látszik a vége. Az amerikai RAND elemző intézet 2022 végi jelentése szerint egy hosszú kimerítő háború csak Ukrajna semlegessé válása esetén lenne elkerülhető. [7]

Ukrajna semlegessége volt az oroszok eredeti követelése. Ami egyáltalán nem lett volna nagy ár a háború elkerülése, vagy gyors befejezése érdekében. Ehhez azonban az ukránok nem kapták meg Washington engedélyét.

Nagyon úgy tűnik, hogy az USA Európában már sehol nem tűri a semlegességet. Az évtizedeken keresztül semleges Finnországot benyomták a NATO-ba, és folyamatban van Svédország felvétele is. Amerika nyomás alá helyezte Svájcotés Ausztriát is, hogy adják fel semlegességüket. Ez év márciusában a NATO bejelentette, hogy Ukrajna NATO-tagsága nem képezheti alku tárgyát. Tette ezt annak ellenére, hogy saját szigorúan titkos elemzéseik szerint ezt a háborút az ukránok nem nyerhetik meg, további véráldozatuk a NATO-tagság megszerzése érdekében nehezen indokolható. A NATO élén álló, de leköszöntét már bejelentő norvég Stoltenberg április közepén újra megerősítette, hogy Ukrajna NATO tagsága nem képezi vita tárgyát (pedig Magyarország nagyon is vitatja).

Mindeközben a kínai–amerikai viszony hidegből fagyosra váltott. Folyik az amerikai közvélemény Kína elleni hergelése és meggyőzése a konfrontáció szükségességéről.

Az ürügy: Tajvan.

Az indok: a tajvani demokrácia megvédése.

Az ok: az a kihívás, amit Kína az USA hegemóniája számára jelent.

FAGYPONT KÖZELÉBEN

„Üssünk vissza Kínának!”
Csang Kai-sek jelmondata

1981-ben Peking csatlakozási javaslatot tett Taipejnek, mégpedig a következő feltételek mentén. Megtarthatja a hadseregét, továbbra is joga lesz fegyvert gyártani, illetve beszerezni onnan, ahonnan akar. Megtarthatja intézményeit és gazdasági rendszerét. Peking nem küldi oda az embereit. Ez névleges egyesülést jelentett volna, de Tajvan autonómiájának tiszteletben tartásával. Tajvan három nemmel felelt. Nemet mondott a kapcsolatfelvételre, nemet a tárgyalásokra, nemet a megegyezésre.

Azzal a ténnyel, hogy Kína egyik területe egy másik kínai kormány irányítása alatt áll, Kína együtt tud élni. Nem teszi ugyan boldoggá Pekinget, de tudomásul veszi. Azt azonban nem akarja, és nem tudja megemészteni, hogy nyugati támogatással egy helyi hatalom elszakítsa Kína egy részét.

2005-ben az USA-Kína közötti viszony barátságtalanná válásának érzékelése miatt Kína törvényben tiltotta meg Tajvannak az elszakadást, és háborúval fenyegette meg, ha kikiálltja a függetlenségét.

2015-ben Hszi Csin-ping kínai és Ma Jing-csiu tajvani elnök a békülés jeleként találkozott. Közeledésük felidegelte Washingtont. Válaszul az USA beélesítette szokásos felforgató módszereit és elkezdte Tajvan felkészítését a Kínával való konfrontációra.

Hszi Csin-ping elnök 2021 márciusában a pekingi Népi Nemzeti Kongresszus háromezer küldötte előtt tartott beszédében bejelentette, hogy a kínai birodalom újjászületett. Kína újra a világ közepe és kész betölteni történelmi hivatását. Büszkén állapította meg, hogy Kína a világ legnépesebb birodalma, övé a legnagyobb hadsereg és a legtöbb innováció is Kínából indul ki. Mára már ők a világ legnagyobb kereskedelmi hatalma, ők a legnagyobb hitelezők. Azt ígérte, hogy tíz éven belül lehagyják az USA-t, és övék lesz a világ legnagyobb gazdasága.

Rámutatott arra is, hogy Kína olyan infrastruktúrával rendelkezik, ami behálózza a világot. Kikötői, vasútjai, úthálózatai, optikai kábelrendszere, e-fizetési szolgáltatása és műholdjai révén mindenhol ott van. Míg a huszadik században az amerikai, európai és japán vállalatok voltak a legfejlettebbek, a 21. században Kína vette át tőlük a vezetést. Mindezek alapján Hszi jogot formál arra, hogy az új világrend kialakításában tevőlegesen részt vegyen. Hitet tett az állam elsőbbsége mellett, szerinte az intézményeknek, a jognak, a gazdaságnak és technológiának az államérdeket kell szolgálniuk. Kína erre hivatkozva terjeszti ki az állami ellenőrzést, korlátozza az egyéni szabadságjogokat és a szabad piacot.

A 2013-ban elindított Selyemút projektben Kína összeköti Ázsiát, Európát, a Közel-Keletet és Afrikát, és ezzel Kínát helyezi a középpontba. A projekt neve arra az időszakra utal, amikor Kína volt a világ vezető hatalma. Most azonban nemcsak az áruk, de a digitális világ kellékei, az egészséggel és gyógyászattal kapcsolatos javak, információk is keresztüláramlanak rajta. Eddig 60 ország csatlakozott a rendszerhez és mintegy 200 milliárd dollár kínai beruházás ment rajta keresztül, de a lehetőség mindenki előtt nyitva áll. A Selyemút hatására Pakisztán például teljesen átalakult, energiarendszere, úthálózata megújult, kikötői, pl. a Gwadari hatalmas fejlődésen mentek keresztül, ahogy digitális infrastruktúrája is. Görögországban a pireuszi kikötő kínai beruházásainak köszönhetően Európa egyik legjelentősebb kikötőjévé fejlődött, bekerült a világ 50 legfontosabb kikötője közé. Brazília nem csak arra akarja használni a Selyemút nyújtotta lehetőségeket, hogy infrastrukturális fejlesztéseket valósítson meg, hanem innovációs és fenntarthatósági célú forrásokat is szeretne kapni. Kína határozott szándéka a BRICS-országok összefogása révén lecserélni a dollárt, mint tartalékvalutát és ezzel kiütni az USA-t a világ pénzügyeit uraló szerepéből. 2023-ban ez a folyamat már el is kezdődött. Kína a szoftpolitika terén is hatalmas lépésekkel halad előre. 2020-ra már ötszáznál több Konfuciusz Intézetet alapított világszerte és további ugyanennyit tervez.

2021 októberében Hszi kijelentette, hogy „Kína történelmi kötelessége az ország újraegyesítése, aminek eleget kell és fog is tenni. Ez vonatkozik Hong Kongra, Tajvanra, a Dél-kínai-tengerre. Az USA-nak tudomásul kell vennie, hogy nincs helye a Csendes-óceán térségében, hivatása az Atlanti-óceánhoz köti” – jelentette ki. Hszi hangsúlyozta, hogy Kína hagyományosan védekező beállítottságú birodalom. Bár állandó támadásnak van kitéve, csak a saját érdekeit védi, szuverenitását félti. Párbeszédben, tárgyalásban és együttműködésben érdekelt.

Ami Tajvant illeti, Hszi már 2017-ben, a Kínai Kommunista Párt XIX. Kongresszusán kijelentette, hogy a Tajvannal való újraegyesülés a között a tizennégy teendő között van, ami a kínai nemzet megújulásához szükséges. „A szoros mindkét oldalán ugyanannak a családnak a tagjai élnek. Közös a vérük. Senki nem vághatja szét a vérereket, amik összekötnek minket”.

A tét tehát óriási.

Jegyzetek:

[1] Konrad Adenauer (1876-1967)

[2] J. Edgar Hoover 1924-1972 között az FBI vezetője.

[3] Nixon, Richard: So verlieren wir den Frieden. Der III. Weltkrieg hat schon begonnen. Kristall Verlag, Hamburg, 1980. 133-156.

[4] Minden pénz, amit Kína támogatására költöttünk, vagy legalább is jó része, Csang, a Madame, a Szung és a Kung család zsebébe vándorolt. Csupa tolvaj az egész átkozott banda. Jung Chang: Nagy testvér, Kis Testvér, Vörös Testvér. A milliárdos, a first lady, a kommunista. Európa, Budapest, 2021. 261.

[5] Csang 1975. április 5-én meghalt. Mao meggyászolta, mert méltó ellenfélnek tartotta.

[6] Krikke, Jan: The US, China, and the Thucydides trap. Asia Times, 2023. február 2.

[7] Tanulmányukban a semleges kifejezés 21-szer fordul elő.