Nézze meg a sporthíreket is
Iratkozzon fel hírlevelünkre Nézze meg a sporthíreket is
A kétezres évek első időszaka a kelet-nyugati egyesülés eufóriájában telt el. A keleti bővítéssel az Unió földrajzi értelemben korábbi területe harmadával, népessége pedig egyötödével nőtt. 2004. május 1-i beszédében Romano Prodi, az Európai Bizottság akkori elnöke a csatlakozó országok népei előtt tisztelgett, „akik a kommunizmus legsötétebb napjaiban sem vesztették el a reményt, és a berlini fal leomlása után a közös demokratikus értékek érdekében csendes forradalmat hajtottak végre, most pedig emelt fővel, egyenlő jogokkal és felelősséggel csatlakozhattak az Európai Unió közösségéhez." Az Európai Unió ezért cserében a gazdasági növekedés és stabilitás térségének megteremtését kínálta, amely „mintaként szolgálhat a világ kevésbé szerencsés régiói számára" – fogalmazott Prodi.
Az Unióhoz, a nyugati együttműködés gazdasági, biztonságpolitikai, államközi rendszereihez való csatlakozás rendszerváltoztatástól kezdődően a magyar politika egyértelmű stratégiai célja volt, hiszen az Európai Unió meghatározó, kikerülhetetlen tényező Magyarország számára.
A korai időszakban az Európai Unió hivatalos ideológiája folytonosan igyekezett fenntartani a kölcsönös tisztelet és a tagországok közötti egyenrangúság képét, még ha a valóság mást is mutatott. Uniós tagságunk kezdeti éveiben elfogadtuk még, hogy a régi tagállamok csak megnyerendő eszközként viszonyulnak hozzánk, miközben a jogaink közötti aszimmetria továbbra is fennmaradt. A régi tagállamok saját módszereiket a belső piachoz való hozzáférés lehetőségére és a gazdasági stabilitás garanciájára hivatkozva fogadtatták el a csatlakozó országokkal.
A 2011-es magyar uniós elnökség időszaka alatt egyszerre kívülről és belülről szemlélt gazdasági krízis egyértelművé tette, hogy az Európai Unió nem képes garantálni azt a prosperitást, amit az uniós csatlakozáskor ígért az új tagállamok részére, mint utóbb kiderült, a nyugati tagállamok előjogainak biztosításának feltétele mellett.
A gazdasági válság nem érintette az elnökségi periódus sikerességét, hiszen olyan jelentős kezdeményezések kötődnek a magyar elnökség félévéhez, mint az Európai Unió Duna stratégiája, a gazdasági kormányzás eszközeként bevezetett első európai szemeszter eljárás, az energiabiztonság megerősítése, vagy az uniós romastratégia. A krízis, az eurozóna tizenkét esztendővel ezelőtti komoly válsága azonban számos új tapasztalatot jelentett nemcsak Magyarország, de az EU többi tagállama számára is. A válság csökkentette a gazdagabb tagállamok készségét a szegények feltétel nélküli támogatására, de a régi és az új tagországokban is megrengette az Unióba, a közös európai cselekvőképességbe vetett bizalmat. Rámutatott ugyanis arra, hogy minden ezzel ellentétes ígéret ellenére az európai gazdaságok képessége megkérdőjelezhető. Az új tagállamok számos illúzióját eloszlatta a tekintetben, hogy a Nyugat mindent jobban tudna, hogy vakon meg lehet bízni benne, vagy abban, hogy tényleg komolyan veszik-e a tagországok az egyenrangúság, a gazdasági együttműködés önkéntességének elvét.
A magyar EU elnökség féléve a kijózanodás időszaka volt, amely megrengette a nyugati jóléti állam modelljét és egyértelművé tette, hogy a korábbi helyett egy munka alapú társadalmi modellre van szükség Európában.
Az Európai Unió intézményrendszere, a nyugati tagállamok receptjeinek mindenhatóságában való csalódás pedig egyúttal felértékelte a saját történelmi tapasztalatunkat, a közös európai cselekvés, válságkezelés szemmel látható eszköztelensége, ötlettelensége, tehetetlensége fokozta a nemzeti kreativitás, a tagállami tervek és gyakorlati megoldások értékét és fontosságát. Jelentős felismerés volt ez valamennyi új tagország számára a keleti bővítést követő sokéves önáltatást követően.
Jean-Claude Juncker, az Európai Bizottság korábbi elnöke megbízatásának első éveiben azt rótta fel az uniós tagállamok miniszterelnökeinek, hogy túl sokat hallgatnak saját népeik véleményére, ahelyett, hogy „főállású európaiként" viselkednének. A valóságban senki sem főállású európai.
Az elmúlt tizenkét év során minden tekintetben lehetőségünk nyílt arra, hogy kiismerjük az Európai Unió valódi működését. Saját bőrünkön érzékeltük és tapasztaltuk a hivatalos retorika túlzásai és a valóságos helyzet közti különbségeket, megtanultunk számos érdekérvényesítési technikát. Az Európai Unió intézményeinek működését korántsem az átláthatóság és a kelseni logikai séma igazságértékén alapuló eljárás jellemzi, hanem sokkal inkább a szubjektív diskurzus, a hátsó ajtós megoldások, a kéz kezet mos elvére épülő „csomagmegállapodások". Nem új dolog, hanem sok évtizedes hagyomány ez az uniós intézményrendszerben és az sem újdonság, hogy a tagállamok minden lehetséges eszközzel harcolnak nemzeti céljaik elérése érdekében.
A "Vissza akarom kapni a pénzemet!" fenyegető felkiáltás Margaret Thatcher brit kormányfőtől származik, amikor 1979-ben keményen harcba szállt azért, hogy Nagy-Britanniának csak csökkentett összegű hozzájárulást kelljen befizetnie a közösség kasszájába. Hosszú viták és erőfeszítések után az Európai Tanács az Egyesült Királyság javára döntött az úgynevezett brit kedvezményről. A Fontainebleau-ban elfogadott brit kedvezménynek köszönhetően az Egyesült Királyság nettó hozzájárulása az EU költségvetéséhez körülbelül kétharmadával csökkent. Bő húsz esztendővel később egy brit parlamenti bizottsági meghallgatáson derült fény a siker hátterére. A britek valójában komoly nyomást gyakoroltak uniós intézményi tárgyalópartnereikre: a jogászaikkal elkészíttettek egy törvénytervezetet, amelyet a valóságban soha nem helyeztek hatályba, azonban a fontainebleau-i csúcson kész jogszabálytervezetként mutattak be, a tanácskozáson pedig partnereik tudomására hozták, mi fog történni a brit parlamentben, ha a csúcson nem születik megegyezés.
A brit nyomásgyakorlási akció a tagállami érdekképviselet egyik korai példája, ahol Nagy-Britannia a brit kedvezmény feltételével adta hozzájárulását a közösségi költségvetéshez. A vétó a tagállami érdekek kifejezésének egyik végső eszköze, amely azt a célt szolgálja, hogy az uniós döntésekhez egy minden álláspontot tiszteletben tartó egyeztetési folyamat vezessen, ne pedig a nagy tagállamok akarata és nemzeti érdeke határozza meg. 2016 és 2022 között mindösszesen harminc olyan döntés merült fel, amelyet valamelyik tagország megvétózott. Nemrégiben Hollandia és Ausztria akadályozta meg ezen a módon Románia és Bulgária csatlakozását a schengeni szabad mozgási övezethez. Mikor Magyarország fejezte ki egyet nem értését az Ukrajnának nyújtott segélyek és a globális társaságiadó-minimumról szóló uniós döntések kapcsán, Heiko Maas korábbi német külügyminiszter így fogalmazott: „Az Európai Unió nem engedheti meg magának, hogy egyes tagállamok vétójogukat kihasználva túszul ejtsék." Egy újabb lecke Magyarország számára: az Európai Unió tagállamai között akadnak egyenlők és egyenlőbbek.
Megtapasztaltuk, hogy a szocialista kormányok korrupciós ügyeit, az osztrák alkotmánybíróság által megerősített választási csalást nem követi jogállamisági eljárás. A magyar gyermekvédelmi törvénnyel egyező tartalmú litván jogszabály az Európai Bizottság szerint nem ütközik az EU jogba, s nem is sért uniós értékeket, nem indult sem kötelességszegési, sem jogállamisági eljárás, mi több, Litvánia – Magyarországgal ellentétben – az uniós forrásokhoz is hozzájut. Az Európai Bizottság a túlzott államháztartási hiány ellenére sem tesz lépéseket a francia kormány ellen az európai szemeszter keretében, „mert Franciaország Franciaország" – ahogy azt Jean-Claude Juncker, az Európai Bizottság korábbi elnöke nyíltan ki is mondta. A német alkotmánybíróság is következmények nélkül behúzhatta a féket az integrációt illetően: a Lisszaboni Szerződést értelmező 2009-es döntésében a karlsruhei testület leszögezte, hogy a német demokrácia szuverenitását nem írhatja felül semmiféle európai szintű intézkedés. Ezzel szemben a Magyarországgal és Lengyelországgal szembeni, pénzügyi szankciókat is magukban foglaló jogállamisági eljárások a mai napig folyamatban vannak.
Pedig a kettős mérce mérgező. Aláássa a tagországok egymás közötti és a polgárok Európai Unióba vetett bizalmát.
A szabadságáért az 1989-90 években újra megküzdött magyar nemzet számára a demokrácia, a többségi választás, a népszuverenitás elve elsődleges és kétségbevonhatatlan érték volt. Uniós csatlakozásunk során elvárássá vált a többségi akaratot kordában tartó intézményrendszer, a jogállamiság és az alapjogvédelem bevezetése az új nemzeti alkotmányos rendszerben. A jogállam, a jog uralma az emberek fölött, vagyis az az elv, hogy a szabályokat be kell tartani, a jog előtti egyenlőséget feltételezi, azt, hogy a jog igazságos, pártatlan mércével mér.
A jogállamisági jelentések és eljárások több mint tíz éve tartó egymásutánja, a demokrácia elveinek személyválogató, önkényes alkalmazása Magyarországgal és Lengyelországgal szemben semmilyen kézzel fogható előnnyel nem bír az európai egység terve szempontjából.
Épp ellenkezőleg: aláássa az Európai Unió hitelességét, kikezdi az állampolgárok demokratikus intézményekbe vetett hitét.
A 2015-ös nagy migrációs krízis még a korábbi gazdasági válságnál is jelentősebb veszéllyel, az általános biztonság, a hagyományos európai életmód összeomlásával fenyegetett. Magyarország az első perctől kezdve nemet mondott az illegális bevándorlók befogadására, ennek következtében pedig még vehemensebbé váltak az európai baloldal támadásai, az Európai Parlament bevándorláspárti többsége szavazási ügyeskedéssel áterőltette a Sargentini-jelentést a bevándorlást elutasító Magyarországgal szemben, és elindították a 7-es cikkely szerinti jogállamisági eljárást.
A jogállamisági vizsgálatok során megtanultuk, hogy az uniós intézmények a tagállamokra építve nem, csak azok ellenében képesek meghatározni az Európai Uniót, saját céljaik elérése érdekében pedig arra is készen állnak, hogy az európai uniós polgárokat szembe fordítsák saját tagállamaikkal.
Az az uniós polgár, aki azt tapasztalja, hogy saját hazájában a korrupcióval terhelt Európai Parlament önkényes megállapításai következtében nem részesülhet az unió pénzügyi előnyeiből, vagy éppen gyermekét kizárják az EU oktatási programjából, az Európai Unióra nem a jogállamiság letéteményeseként, hanem az igazságtalanság forrásaként tekint majd.
„Magyarország minden európai országot részben tudatosan, részben ösztönösen megelőzve adta meg a helyes választ arra a korszakváltásra, amelynek a kapujában vagyunk. Ugyanis az összefogás és az egység csak akkor ér valamit, hogyha az politikai döntésképességben fejeződik ki." – fogalmazott Orbán Viktor miniszterelnök 2011-es tusványosi beszédében.
Ez ma sincs másképp. Magyarország újabb korszakváltáshoz érkezett. Az elmúlt évtized során nemcsak elszenvedői voltunk a jogállamisági eljárásoknak, de mi magunk is éberebbé váltunk az Európai Unió intézményeinek működésével kapcsolatban. Felismertük, hogy az egyes intézményekben az elmúlt évtizedben olyan részletesen, olyan jelentős média visszhang mellett tárgyalt különböző, jogállamisági mechanizmusról szóló anyagok, előterjesztések, javaslatok alig foglalkoznak magukkal az uniós testületekkel. Pedig az uniós intézmények felelősséggel tartoznak azért, hogy az európai integráció és annak alapelvei mögé biztosítsák az európai állampolgárok többségének támogatását. Ez nem adottság, ezt a bizalmat el is lehet veszíteni az igazságtalan eljárások, túlzó intézkedések, kettős mérce okozta csalódások miatt. Az Európai Unió 2024 második felében sorra kerülő magyar elnökségének egyik lényeges törekvése, hogy napirendre tűzze az uniós intézmények jogállamisági elszámoltathatóságát. Nem véletlenül küzd ellene az Európai Parlament továbbra is minden lehetséges eszközzel.
Az Európai Unió a békéről, az európai egység biztosításáról szól.
Történelmi múltunk szomorú alapvetése ugyanis, hogy a háború egyidős Európával, a 20. század pedig különösen sok szenvedést hozott az itt élő népek számára. Az Európai Unió életre hívásának oka éppen ez: nem más, nem több és semmi esetre sem kevesebb, mint a háború bármely formájának elutasítása a kontinensen. Az alapszerződések is ennek megfelelően rögzítik: az Unió célja a béke, az általa vallott értékek és népei jólétének előmozdítása. Az uniós intézmények a béke biztosításáért is felelősséggel tartoznak. Schuman szavaival élve ugyanis a háborút „nemhogy elképzelhetetlenné, de anyagilag is lehetetlenné kell tenniük".
A béke, az európai egység biztosítása tehát nemcsak erkölcsi elvárás, hanem jogállamisági kötelezettség.
A békéhez azonban erő kell. Európa csak erős nemzetekre alapozva őrizheti meg békéjét, befolyását, erejét és gazdagságát. Itt az idő, hogy az Európai Unió visszatérjen az egyenjogú és erős nemzetek szabad együttműködéséhez, mert ez az európai egység záloga.
