György László: Hétvégi gondolatok a Nobel-díjasokról és Szoboszlai Dominikról

Dr. György László kormánybiztos Facebook oldalán osztotta meg gondolatait a magyar Nobel-díjasok és a foci kapcsán.

Tegnap New Yorkban úgy döntöttem, hogy kiadós sétával közelítem meg a Carnegie Hallt. Átszelem Manhattant svevizavé a Broadway-n, és figyelem a tekinteteket, mert az arc a fontos.

Magyar ünnep van itt, a legnagyobb határon túli Liszt ünnep.

Mintegy kétezren voltak kíváncsiak a harmadik Liszt Ferenc Nemzetközi Zongoraverseny döntőjére a Carnegie Hallban. Ahová azért jöttem gyalog, mert arra voltam kíváncsi, hogy van-e álom a szemekben.

Van-e álom a koreai utca ételudvarában dolgozó mami és lánya szemében, a bank kirakatában, elfoglalt tekintettel aktákat cipelő fejmikrofonos, fehéringes, öltönynadrágos srác szemében, a munkába igyekvő, már az utcán zöld ápolóruhát viselő nővér, vagy a New Yorkban látványosságok után áhítozó turisták szemében.

Tekintetfürkészésben vagyok, különösen azóta, amióta – időrendben – Szoboszlai Dominik a Liverpoolba szerződött, Karikó Katalin és Krausz Ferenc pedig a magyar Nobel-díjasok tömegszervezetéhez csatlakozott. (Állitólag egyszer az ötvenes években egy rendőri igazoltatás során megkerdezték Kodály Zoltánt, hogy melyik tömegszervezethez tartozik, mert akkoriban mindenkinek muszáj volt valahova besorolódnia, amire azt válaszolta, hogy „a háromszoros Kossuth-díjasokéhoz".)

Amióta a tömegeket mozgató futballban és a világot a felfedezéseivel előremozdító tudományban is van velünk élő „világsztárunk", azóta

az eddigieknél is kíváncsibb vagyok, hogy van-e álom a szemekben?

Akar-e valaki világot váltani, küzdeni, győzni és szórakoztatni? A felfedezésével vagy épp a győzelmével másokat inspirálni? Akar-e, mer-e akarni bárki világbajnok lenni, Bajnokok Ligáját nyerni...? Akar-e valaki titkon vagy nem titkon Nobel-díjas lenni, vagy ha nem is akar Nobel-dijas lenni, felteszi-e az életét arra, hogy a világ tőle, a munkájától, a kutatásától, vagy "csak" az általa felnevelt gyermek(ek)től, a továbbadott mintától váljon jobbá?

Carnegie Hall kívülről. Forrás: AFP/2020 Getty Images/Theo Wargo

Hittem ugyanis abban, hogy lesznek Nobel-díjasaink, és abban is, hogy elismerésüket még én is meg fogom élni. Ennek a hitemnek már 2019-ben hangot adtam, és aztán innovációért felelős államtitkárként több tucat helyen ki is doboltam. (Kommentben találhatóak a múltbeli közösségi-média posztjaim a témával kapcsolatban, illetve a 2019-es Mandiner tudósítás.)

Miért? Mert hiszem, hogy a sikerhez vezető úton ugyanúgy szükség van a nagy, ábrándos, inspiráló célokra, mint az elérésükhöz vezető apró lépésekre, a két lábbal a földön megélt hétköznapok gépzajára. Sőt, az előbbi ad értelmet az utóbbinak. Vagyis (nagy) célok, de legalábbis inspiráló érzés nélkül nem is érdemes belefogni semmibe se.

Nekünk az volt akkoriban a munkánk, hogy Nobel-díjhoz segítsük a magyar kutatókat, illetve, hogy segítsünk nekik az alapkutatásaik – amiért Nobel-díjat kaphatnak – továbbfejlesztésében, gyakorlati alkalmazásában. Ezért és erre kapott 20 milliárd forint támogatást Magyarország Kormányától Krausz Ferenc és kutatócsoportja még 2019-ben, vagyis négy évvel a Nobel-díj odaítélése előtt.

Krausz Ferenc Németországban élő Nobel-díjas magyar fizikus. Forrás: MTI/Mti Fotószerkesztőség/Balogh Zoltán

Mivel nem volt előttünk magyar példa, csak a szokásos földhözragadt kishitűsködés, amit jól ismerünk (edzésen se rúg több gólt, padozni fog, illetve sarlatán, összeférhetetlen alak stb.), ezért fogalmazzunk úgy, hogy nem volt egyszerű felülkerekedni a vitákban... Leszögezem, hogy nem az enyém az érdem, magasabb szinteken dőlt el a kérdés, de büszke vagyok rá, hogy ezt a zászlót vihettem és vittem tovább.

Miért olyan fontos, hogy végre vannak példaképeink?

Olyanok, akik Székesfehérvárról, Kisújszállásról vagy Mórról indulva a világ tetejére jutottak szakmájukban? Egy tudományos kutatásban arra kérték a résztvevőket, hogy írják le, mit gondolnak, hol fognak tartani öt év múlva, majd öt év elteltével összehasonlították a válaszokat a valósággal: a megkérdezettek 95 százalékának az előrejelzése még csak közelében sem volt annak, ahol tartott. Miért? Mert kellő képzelőerő híján a saját múltbeli élményeinkből következtetünk a jövőnkre. Ráadásul a múltunkra hiányosan emlékszünk, és amire emlékszünk belőle, arra is jellemzően rosszul. Van, akit a pesszimizmusa mélybe húz és meg sem probálja kihozni magábol a maximumot, van, akit a mérhetetlen elbizakodottsága az egekbe emel, és aztán elfelejti két lábbal a földön járva megtenni az apró lépéseket céljai felé.

Karikó Katalin biokémikus, aki az mRNS-alapú oltóanyagok kifejlesztését megalapozó felfedezéseivel érdemelte ki a Nobel-díjat. Forrás: MTI/AP/Penn Medicine/Peggy Peterson

Mi lehet segítségünkre a helyes önértékelésben?

Az inspiráló környezet. Szakmámból kiindulva, az inspiráló (gazdaság)politika, tágabb értelemben pedig olyan, a környezetünkben lévő hiteles emberek, akik képesek bennünket inspirálni személyes példamutatásukkal, tudáskkal, tudásátadási képességükkel vagy történetesen azzal, hogy kinézik belőlünk azt, amit mi még nem is tudhatunk magunkról. Máig nem feledem az első találkozásomat Karikó Katalinnal, amikor is elmesélte, hogy Kisújszálláson a biológia tanára szerettette meg vele és osztálytársaival a természettudományokat és arra bátorította őket, hogy merjenek írni Szentgyörgyi Albertnek. Küldtek is neki levelet, de mivel nem tudták a pontos címét, ezért csak annyit írtak rá, hogy „Szentgyörgyi Albert, USA". És csodák csodájára nemsokkal később megérkezett a válasz is! De hozhatnám példának Krausz Ferencet is: minden Móron kezdődött, a fizikaórákon.

Végre van két friss Nobel-díjasunk, akiknek a példája azt mutatja, hogy inspirációval feltöltekezve igenis el lehet jutni lépésről lépésre a legmagasabb csúcsokra is. Akiknek elhisszük, ha elmesélik, hogy hogyan is vált az álmuk valóra minden nehézség ellenére a kezdetektől a Nobel-díjig. És van egy Szoboszlai Dominikunk, akinél többet talán senki nem edzett kisgyerekként, és most túl megannyi sérülésen, nevelő célzatú padoztatáson, ott van hétről hétre a világ tetején (és reméljük még jó ideig ottmarad és még tovább is fejlődik). Vagyis van előttünk példa. Nem is egy. Ezért most már érdemes azoknak is elhinni, hogy lehetséges, akik eddig nem hitték el. Nem miattunk, maguk miatt.
És hogy mi lett a tekintetfürkészés eredménye?

Hogy Magyarországon több most a csillogó tekintet, mint a közel azonos lélekszámú New Yorkban.

- György László írása.