Kétszer-háromszor kifosztotta már Magyarországot a pénzéhes kommunista elit

Az 1945 utáni időszak, a szocializmus, majd a rendszerváltás esztendeit kutatja évek óta Mező Gábor. Azokról a dolgokról ír vagy forgat dokumentumfilmeket, amelyekről sokáig nem tudtunk, nem tudhattunk, életveszélyes, később „csak" veszélyes volt ugyanis azokról beszélni vagy írni. A legsötétebb oldalát tárja fel a magyar történelem ezen időszakainak. (Nemrégen a Századvégnél jelent meg kiváló kötete, A kultúra megszállása címmel.) Most megjelent kötete pedig az 1944-45-ös délvidéki népirtásról szól, amely során több tízezer magyart öltek meg bestiális kegyetlenséggel. Decemberben pedig megjelenik A kultúra megszállása című kötetének folytatása, amelynek címe: A tévé megszállása. Ebben többek között azt mutatja be, hogy 1956 után a televízió mennyire bizalmi hely volt. Kizárólag válogatott emberek kaphattak ott munkát – sokszor olyanok, akiknek az apja vagy az anyja befolyásos politikus, kommunista káder vagy tiszt volt. A legismertebb és kevésbé ismert televíziósok portréját villantja fel a kötet – sok esetben meglepő fordulatokkal. Az M5-ön pedig november 4-e óta vetítik a Vörös polip című sorozatot - amelynek társszerzője Mező Gábor. A dokumentumsorozat kíméletlenül leplezi le a kommunista diktatúra hazugsághálóját, mélyrehatóan vizsgálja azokat az eseményeket és háttéralkukat, amelyek Magyarország sorsát alakították 1945 és 1990 között. Interjú Mező Gáborral.

Most megjelent művének címe: A népirtás csöndje, és az 1944–45 telén történt délvidéki népirtásról szól. Miért érezte fontosnak, hogy ilyen mélységben foglalkozzon a vérengzéssel?

Régebben olvastam egy jelentést erről a témáról.

A nyolcvanas években a vonaton beszélgettek a délvidéki népirtásról, és ezt jelentette egy szorgalmas ügynök.

Megdöbbentem, ahogy olvastam a dokumentumot, mert olyan részleteket tudtam meg, amelyekről addig nem volt tudomásom. Később interjút készítettem Cseresnyés Magdolnával, a Keskenyúton Alapítvány vezetőjével, aki nagyon sok általuk publikált könyvet adott a témában. Amikor elolvastam ezeket, sokkhatás ért, teljesen maga alá temetett. Elkezdtem mélyebbre ásni. Később egy dokumentumfilmet is elkezdtünk forgatni. Elképesztően megterhelt, így abbahagytuk, de mindenképpen folytatjuk azt is. Ekkor találkoztam Matuska Mártonnal, aki még 1990-ben elkezdett egy cikk-sorozatot „Negyvenöt nap '44-ben" címmel, és a délvidéki Magyar szó közölte az írásokat. Rengeteg történetet írt meg magyar szemtanúktól.

Az addig tabuként kezelt vérengzés részletei napvilágra kerültek.

Érdekes, hogy miként jelenhettek meg az írások, ugyanis addig tilos volt erről írni. Azért hozta le az újság, mert vállalták ezt a bátor döntést, másrészt éppen akkor alakult át Jugoszlávia. Kitört a háború, és kisebb gondjuk is nagyobb volt annál, mint hogy a magyarok most elkezdtek ezzel a témával foglalkozni. Beszélgettem Matuska Mártonnal, Cseresnyés Magdolnával és másokkal, és egyre inkább beleástam magam. Tudtam, hogy meg kell írnom. Talán kicsit terápia-jelleggel is. Ugyanis amilyen borzalmakat olvastam, azt azzal a lendülettel ki is írtam magamból. Aztán átírtam, átszerkesztettem.

Mező Gábor újságíró, kutató Fotó: Csudai Sándor - Origo

Miért azt a címet adta a könyvnek, hogy A népirtás csöndje?

Mert hosszú évtizedekig tabu volt erről beszélni.

A mai tudásunk szerint feltehetően harminc-negyvenezer magyart öltek meg 1944 és 1945 között.

Van, aki ennél már magasabbra tenné a „számot". De ez nem szám, nem matematika, ez a magyarság tragédiája. Szisztematikus legyilkolásukról, erről a tulajdonképpeni elitmegsemmisítési-kísérletről évtizedekig beszélni sem lehetett, nem csupán ott, Jugoszláviában, de itthon sem. Kádárék szigorúan tabutémaként kezelték a vérengzést - ismerjük sajnos átörökített hozzáállásukat a határon túli magyarokhoz. Azóta persze több történész, dél-vidéki kutató írt könyvet a népirtásról és néhány dokumentumfilm is született. Én kicsit másként próbáltam megközelíteni ezt a borzalmas vérengzést.

Semmit sem hallgatok el, és már a címben népirtásnak nevezem.

Megrázó és megterhelő volt a könyvön dolgozni.

Olyan történeteket írok le, amelyek ép ésszel és lélekkel elképzelhetetlenek.

Nemi erőszak gyerekek, nők, lányok ellen, férfiak válogatott kínzásai... Nehéz volt megírni. A papokkal is borzalmas módszerekkel végeztek, „örülhetett", akit tömegsírba lőttek. Volt pap, akit megsütöttek a saját templomában, amelyet utána leromboltak... Volt szerencsétlen asszony, akit többen megerőszakoltak, szétszabdaltak és egy szentkútba dobtak. Azóta is ott heverhetnek a csontjai. Szóval, szörnyű volt olvasni és írni ezeket a történeteket. Örülök, hogy túl vagyok rajta, Remélem, hogy minél több emberhez eljut. Irodalmi idézetekkel, képzettársításokkal igyekeztem olvashatóbbá tenni.

Mező Gábor újságíró, kutató Fotó: Csudai Sándor - Origo

Vérengzés vagy népirtás volt?

Úgy gondoltam, elég kifejező, ha leírom a címben, hogy népirtás volt, hiszen számos kutató és történész könyvét, írásait olvastam, és arra jutottam: annak kell hívnunk. Titóék teljesen tudatosan akarták eltüntetni a magyarság „színe-javát" a Délvidékről, hogy a többiek majd beolvadjanak. De nemcsak minket: a németeket is.

A másik könyve a Századvég kiadásában jelenik meg A tévé megszállása címmel. Ez a kötet – gondolom – A kultúra megszállása című könyvének a folytatása...

A terv szerint már karácsony előtt kapható lesz a boltokban. Igen, valóban, A kultúra megszállása című kötetem folytatása ez a könyv, ami az előbbihez hasonlóan sokakat érdekelhet.

A Magyar Televízió 1957. május elsején indult igazából – persze, előtte is voltak adások, de ez volt a „nagy pillanat", hogy élőben közvetítették a május 1-i felvonulást. Ez volt a Kádár-rendszer bemutatkozása. A nagy ámítás belföldre és külföldre, hogy a szabadságharcnak vége van és itt már stabil, boldog a rendszer.

Alakul a barakk. A kötetben többek között azt mutatom be, hogy 1956 után mennyire bizalmi hely volt a televízió. Valóban csak a válogatott emberek kerülhettek oda. Élén a ma is ünnepelt Vitray Tamással, a korábbi hadnaggyal.

Sok híres televíziós pályafutását, portréját írom meg a könyvben.

Érdekes Juszt László, Kepes András és például Szilágyi János története. Mindhármuk édesapja befolyásos kommunista politikus vagy mozgalmi ember volt. Nem sokszor beszéltek erről, érzésem szerint Szilágyi a legőszintébb és legemberibb, ő haragszik az apjára, a könyv olvasása után érteni fogják, hogy miért. Juszt furcsa eset, ő egy interjúban büszkén említette, milyen agresszíven reagált arra, ha valaki felhozta, hogy ki az apja. Érthető: ők self-made-man-nek vannak eladva a közvélemény előtt. Ha valaki elolvassa a könyvemet, talán érteni fogja a tévé bonyolult, összetett rendszerét, ahol még a kritikusoknak, sőt, leginkább azoknak is megbízhatóknak kellett lennie. Mindemellett próbáltam objektíven, ugyanakkor szórakoztatóan megírni.

Az egykori Tőzsdepalota műemlék épülete, (1957-től 2009-ig a Magyar Televízió székháza) a Szabadság téren, a főváros V. kerületében esti kivilágításban Forrás: MTI/Róka László

Ebben a könyvben is olvashatunk arról, hogy ki kiről írt jelentéseket, és hogy miket?

Természetesen. Az egyik legérdekesebb történet a legendás sport-csapattal kapcsolatos. Vitray, Radnai János, Vitár Róbert – többek között ők alkották a csapatot.

Vitár Róbert elsősorban Vitrayról jelentett. Elvileg ők barátok voltak, mégis folyamatosan jelentett róla. Tulajdonképpen irigy volt rá – ez kiolvasható szinte az összes jelentéséből.

Látja, hogy Vitray Nyugatra utazik, abban a rettenetes rendszerben is tökéletesen jól érzi magát, és irigyli ezt az életet. Ott van ő, akit ráadásul be is szerveztek, saját keresztény barátairól jelent, és hiába adta el a lelkét, mégsem utazik sehova. Végül persze megszervezi magának, és ő is elutazhatott éppen Vitrayval Londonba – erről az utazásról is jelent. Közben pedig szembe dicséri Vitrayt, hogy milyen sokat tanul tőle.

Vitrayról nem állíthatjuk, hogy beszervezték. Őt - véleményem szerint - nem kellett, voltak ezzel így mások is, akik tökéletesen megbízhatóak voltak anélkül is, hogy beszervezzék őket.

A sport-csapatban tulajdonképpen egyetlen eredetileg is tehetséges sportriporter volt: Szepesi György. Ugye, ő is ügynök volt.

De nem csak az első generációról, a másodikról, harmadikról is írok. Mesterekről és tanítványokról.

Voltak, akik a moszkvai Nemzetközi Kapcsolatok Intézetében végeztek - ez volt az MGIMO, ismertebb nevén az IMO -, úgy kerültek a tévéhez. Például Frei Tamás, Radnai Péter, Hardy Mihály vagy Chrudinák Alajos. Fontos megfigyelni azt is, hogy ma hogyan viselkednek ezek az emberek. És hogy hogyan viszonyulnak a múltjukhoz.

Juszt például keményen politizál, gyűlölködik a mai napig.

Mások – Szilágyi János vagy Rózsa György – nem igazán politizálnak. Ez azért szimpatikusabb. Tudják, hogy honnan érkeztek. Mert hogyan működött akkoriban a kiválasztás?

Idézek egy rádiós felvételit, ahol az ismert rádiós szerint a fontos elvtárs egyetlen kérdése az volt: Hisz Istenben? A nemleges válasz után jöhetett is.

Nyilván túlzás, ennél azért komolyabb káderezés volt akkoriban, mégis erős történet. Utólag erről a korszakról sokan azt magyarázzák - természetesen ez történelemhamisítás -, hogy nem üldözték az egyházat, mindenki járhatott templomba, misére, senkit nem figyeltek emiatt és semmiféle hátrány nem érte ezért. Persze, ez hazugság.

Mező Gábor újságíró, kutató Fotó: Csudai Sándor - Origo

Az M5-ön Vörös polip címmel egy televíziós sorozatot is készített – november 4-e óta vetítik a csatornán. Miről szól a sorozat?

Szombatonként 21 órától látható a Vörös polip című dokumentumsorozat, amely leleplezi a kommunista diktatúra hazugságait.

Megmutatjuk a Kádár-rendszer jórészt láthatatlan, elrejtett valóságát.

Mélyrehatóan vizsgáltuk azokat az eseményeket és háttéralkukat, amelyek Magyarország sorsát alakították 1945 és 1990 között. Megmutatjuk, hogy nem a lakosság fogyasztása miatt kerültünk végzetes adósságcsapdába. Lépésről-lépésre haladunk. Bemutatjuk az ország megszállását, a kommunista diktatúra kiépítését, majd az '56-ot követő váltást, illetve a külkereskedelmi hálózat megerősödését. Utánajártunk annak, hogyan épült fel a nyugati sajtóban a „legvidámabb barakk" legendája, és miként kötöttek Kádár Jánosék háttéralkukat nyugati üzletemberekkel. A sorozat Bán János ötlete volt, én a társszerzője vagyok, de az egész Borvendég Zsuzsanna könyvein, kutatásain alapul. Ő és Bán János mindig is végtelenül elkötelezettek voltak abban, hogy a sok történelemhamisítás mellett mondjuk el, mutassuk meg, hogy valójában mi is történt Magyarországon. Amellett, amit tudunk - és ami valamennyire nyilvános volt -, mi történt a színfalak mögött. Mind a nyugati cégek, üzletemberek és politikusok - köztük az ex-nácik -, mind a hazai - papíron - kommunista üzletemberek és politikusok a lehető legcinikusabban, mindenféle elveket nélkülözve összejátszottak és üzleteltek.

Miközben a színfalak előtt azt hirdették, hogy a Nyugat ellenség, aljas imperialisták, eközben vígan üzleteltek egymással és közben kifosztották Magyarországot.

Álságos, hogy azt hitették el az emberekkel, hogy azért volt szükség a sok hitelre, mert a „legvidámabb barakkot" fent kellett tartani - és túlfogyasztás volt. Közgazdászok, történészek is vizsgálták ezt az állítást és kiderült, hogy nem igaz. Még a „legvidámabb barakkot" is eltartotta volna a magyar állam, vagyis valójában a magyar nemzet a munkájával, csak kilopták a pénzt, és azért is vettek fel a hiteleket, hogy ne omoljon össze a rendszer - egyébként sokszor azok voltak a hitelezők, akik ezekkel az üzletekkel a legnagyobb pénzeket szakították rólunk.

Állami vezetők Budapesten, a május 1-jei felvonuláson 1975-ben Forrás: FORTEPAN

Mi volt a lényege az impexes üzleteknek?

Szemléltető példát mondok. Egy árut - ami száz forintot ért - eladtak nyolcvan forintért mondjuk egy nyugat-német cégnek, aki ezért minimális kenőpénzt visszajuttatott az impexesnek. Ezek a pénzek aztán eltűntek off shore-cégekben. De hogy a nyugati cégek mennyi pénzt lapátoltak ki Magyarországról, azt nem is lehet tudni.

Később a Nyugat hitelt adott Magyarországnak - amit azóta is fizetünk -, aztán - részben abból a tőkéből, amit korábban innen kivittek - visszajöttek privatizálni. Sokszor ugyanazokkal az emberekkel, akikkel az impexes üzletek zajlottak. Ez a - csak nevében kommunista, valójában már abban sem hívő - cinikus, pénzhajhász elit kétszer-háromszor kifosztotta már Magyarországot.

Csoda, hogy itt állunk. Ezt próbáljuk bemutatni a Vörös polip című sorozatban meglehetősen látványosan, hogy a fiatalok is értsék.

Miért lett Vörös polip a sorozat címe?

A vörös polip egy régi elnevezés. Már a korabeli amerikai plakátokon úgy mutatták be a Szovjetuniót, mint egy nagy polipot, amelynek Sztálin a feje. Már akkor is írtak arról, hogy az értelmiségen keresztül hogyan manipulálják a Nyugatot Sztálinék. A sorozatunk címe a „hidegrázós" olasz sorozatra, a sokak által kedvelt Polipra utal. Arra, hogy a szervezet lényegében maffia-jellegű volt. Nem állam az államban, hanem állam az állam felett.

Rendkívül befolyásosak voltak és óriási hatalmuk volt - több haláleset is köthető hozzájuk.

Voltak, akik az impex ellen mentek - léteztek ugyanis tisztességesebb szocialisták is, akik látták, hogy kirabolják az országot. Volt, aki beleesett egy kohóba, de az is előfordult, hogy furcsa autóbalesetet szenvedtek, mint például a Videoton vezetője a nyolcvanas évek elején. Visszaemlékezések szerint ő volt az, aki kijelentette, hogy nem megy bele egy Videotonnak káros szovjet üzletbe.

Akár egyfajta történelemóra is lehet a sorozat egy-egy epizódja?

Nagyon örültem, ugyanis több levelet és lelkes hozzászólást kaptam gimnáziumi és középiskolai tanároktól, akik azt írták, hogy szeretnék levetíteni a negyedikeseknek a sorozatot, mert ez kiegészíti a tudásukat.

Éppen ez volt a célunk, hogy szélesebb körhöz, főleg a fiatalokhoz eljusson a sorozat. Értsék meg, hogy aki most lázad, mi ellen teszi.

Lássák, hogy honnan indultunk és miért kellett nagyon mélyről kezdenünk. Honnan jött a Nemzeti Együttműködés Rendszere? Ugyanis volt ennek egy előzménye: kialakult az állam az állam felett, ez a Vörös polip átmentette magát, tovább élt és a kilencvenes években – hatalmon vagy sem – uralta még az országot. Valójában ez ellenében építették fel a Nemzeti Együttműködés Rendszerét.