Március 15-e a magyar nemzeti érzés kifejezésének egyik fontos szimbóluma – az volt a szocializmusban is és most is. 1945 után hogyan viszonyult a kommunista hatalom ehhez az ünnephez?
A kommunista párt mitológiája egészen különös folyamatot határozott meg, miszerint az 1848. március 15-i forradalom egy polgári forradalom volt, amit követnie kellett a proletárforradalomnak.
Úgy kommunikálták, hogy tulajdonképpen ők 1848 művének beteljesítői.
Úgy fogalmaztak 1945 után, hogy népi demokratikus fordulat következett be. A századik évfordulón, 1948-ban óriási csinnadrattával meg is ünnepelték március 15-ét. Az ünnepen a németellenességet és a „társadalmi haladást” próbálták kiemelni.
Csak egy pillanatra gondoljunk vissza, hogy a szovjetek az Ideiglenes Nemzetgyűlést 1944 végén Debrecenbe, a Nagytemplomba hívták össze – ennek is volt egy 1848-49-es szabadságharcra emlékeztető szimbolikája.
A kommunisták lényegében azt sulykolták, hogy „mi most megcsináljuk, ami Kossuthnak nem sikerült” – ami persze velejéig hamis volt, hiszen Kossuth számára a népakarat és a nemzeti függetlenség volt a két kulcsfogalom, amelyeket a kommunista párt megtagadott.
Még az elcsalt választásokon sem tudtak többséget szerezni, és a függetlenség kérdéséhez úgy álltak, mint ördög a szenteltvízhez. Kényelmetlen is volt ezért március 15-e, a hivatalos ünnepnapok közül kikerült, helyette április 4-ét rendelték ünnepnapnak. 1956-ban aztán az egyik fő követelés volt, hogy március 15-e ismét ünnep legyen. További két követelést is megfogalmaztak. Az egyik a történelmi címer, a másik pedig a déli harangszó – ugyanis azt is tiltották 45 után.
A forradalom leverése után, decemberben a Kádár-rezsim március 15-ét emléknappá nyilvánította, de a következő évben, 1957-ben – néhány nappal az ünnep előtt – visszavonták ezt a rendelkezést.
A házfalakon megjelentek ugyanis a feliratok: Márciusban újra kezdjük! (MUK) A kommunista hatalom rettegett, hogy újra kitör a forradalom. 1957-ben március 15-e egyfajta erőpróba volt, amikor az újra berendezkedett kommunista diktatúra igyekezett egyrészt a meglévő érzelmeket kihasználni, másrészt provokálni, harmadrészt pedig erődemonstrációt tartani. Azonban akkor már nem igazán akarták sokan újra kezdeni, mert az emberek látták, hogy Magyarországot a szovjet nagyhatalmi térfelére osztották. Ráadásul sokan el is menekültek, akik pedig maradtak, tudták, hogy mi történt 56-ban, sortüzekkel lőttek az emberekre. Az ország reményvesztett állapotba került.
1957. március 15-én elrettentő erőt mutatott a hatalom, majd elégedetten megállapította, hogy az ellenség nem mert előjönni. Ettől függetlenül fokozott belügyi készültség volt minden március 15-én. Féltek a tüntetésektől, megmozdulásoktól.
A hatvanas évek közepén – 1964-ben – Cseh Tamásék a Kossuth-nótát énekelve vonultak a Batthyány-mécsesig – és természetesen elő is állították őket. Ebben persze benne lehetett Cseh Tamás bohém életstílusa is, amellett, hogy Cseh mindig is szilárd nemzeti elkötelezettségű volt. 1967-től elindultak a Forradalmi Ifjúsági Napok. Március 15-én, március 21-én – az első kommunista diktatúra, a Tanácsköztársaság évfordulóján –, és április 4-én kivezényelték az iskolákat, a gyerekek kisebb műsorokat adtak, és más programokat is szerveztek.
Azért az elképesztő, hogy március 15-ét az első kommunista diktatúrával -a Tanácsköztársasággal – és a szovjet megszállással együtt kellett ünnepelni…
Ez volt az úgynevezett „Három tavasz ünnepe” – a „szocialista hazafiság” képzetét próbálták erőltetni. Érdekesség, hogy 1969-ben volt a Tanácsköztársaság ötvenedik évfordulója, amely fejtörést okozott a hatalomnak. Tekintettel kellett ugyanis lenni a csehszlovák és a román elvtársak érzékenységére, hiszen a Tanácsköztársaság Vörös Hadserege vereséget mért a cseh erőkre 1919 májusában-júniusában. Azután végül a román hadsereg győzte le a magyarországi Vörös Hadsereget, és kirabolták Budapestet, sőt Veszprémet és Győrt is. Ha ezeket a dolgokat piszkálják, akkor felmerülhet akár Trianon is… Volt még egy kérdés: mi legyen Rákosi elvtárssal? Rákosi mitológiáját ugyanis a Tanácsköztársaságból merítette, csakhogy ő ekkor már kötelező érvénnyel „üdült” a Szovjetunióban. Az elvtársias száműzetésből haláláig nem térhetett haza. Ezen kívül az is valahol probléma volt, hogy a második világháború után Magyarország volt „vesztes”, míg a többi szocialista állam „győztesnek” kommunikálta magát. No de a Tanácsköztársaság? Akkor még kommunistaként is lehetnek a magyarok az elsők? Abszurd, keserű irónia lett volna ez. Végül ugyanúgy emlékeztek meg a Tanácsköztársaságról, mint a negyvenedik évfordulón: arról beszéltek, hogy 1919-ben és 1956-ban is tombolt a fehér terror. De visszatérve március 15-re:
egészen a hetvenes évekig nem voltak tüntetések. 1970-től 1975-ig azonban minden évben kisebb-nagyobb diktatúraellenes megmozdulások zajlottak, főként Budapesten, de például Szegeden is.
Több száz, később több ezer fős megmozdulásokról volt szó. A kommunista hatalomtól függetlenül, nemzeti színű kokárdával a mellükön próbáltak ünnepelni az emberek. Erre válaszul néhány szélső-baloldali egyetemi hallgató elhatározta, hogy ha a „nacionalisták, fasiszták” – ahogy ők nevezték a megemlékezőket – nemzeti színű kokárdával tüntethetnek, akkor ők március 21-én vörös kokárdás tüntetést szerveznek. A fő szervezők között volt például Demszky Gábor és Báron György is. Az akciót azonban lefújták, mert az állambiztonság a tudomásukra hozta, hogy aki engedély nélkül vonulgat – teljesen mindegy, milyen színű kokárdát visel –, azt mindenképpen elverik.
1975 után elmaradtak a tömeges, nemzeti színű kokárdás megmozdulások. Március 15-re ugyanis már nemcsak a rendőröket, hanem az állambiztonság munkatársait és a Munkásőrséget is készenlétbe helyzeték, sőt, a Néphadsereg egyes alakulatait is.
A munkásőrök különösen kegyetlenül léptek föl az utcán. A belügyesek pedig ellehetetlenítették azokat, akik korábban szervezték ezeket a tüntetéseket: kirúgatták őket az iskolákból, zaklatták a családjukat, és volt, akiket presszióval be is szerveztek. Nekiláttak a csoportok bomlasztásának is. A Forradalmi Ifjúsági Napokat is igyekeztek mindenféle tartalommal megtölteni: a diákokat mondjuk elvitték kirándulni vidékre, csak hogy ne legyenek a fővárosban.
Előfordult, hogy március 15-e előtt néhány nappal elvitték a rendőrök azokat az embereket, akik a tüntetéseket szervezték a hetvenes évek elején?
Természetesen, aki szerepelt az ellenséges elemek nyilvántartásában, ahhoz adott esetben kimentek, bevitték a rendőrségre és akár két-három napig fogva tartották.
1975 után miért maradtak el a tüntetések?
Egyrészt éppen ezért, mert a hangadókat vagy lecsukták, vagy teljesen ellehetetlenítették. Ha valakit mondjuk már háromszor elvertek és sorozatos zaklatásnak volt kitéve, nem ment újra utcára – akkor ugyanis nem úgy mentek a dolgok, mint a mai jogállamban. Ma vannak, akik előszeretettel használják azt a szót, hogy „diktatúra”, de nem fogják föl, hogy mit is jelent ez pontosan.
A kommunista pártállam részéről akkor nagyon alapos intézkedéseket hoztak, elképesztően megdolgozta a hatalom azokat, akiket szervezőnek, hangadónak tartottak.
A társadalom többsége pedig úgy látta: egyelőre nem jött el a változás ideje. Ráadásul 1956 után a megtorlás – amit Kádárék „minőségi megtorlásnak” neveztek – mélyen beivódott az emberek tudatába, és valahol ott kísértett ezen kívül még a magyar vidéket terrorizáló téeszesítés emléke is. A magyar nép sok szörnyűségen ment keresztül a 20. században és úgy látták: nem jött el még az a pillanat, amikor érdemes kockáztatni. Ekkor az emberek inkább megpróbáltak berendezkedni, sőt, gyarapodni, élni a lehetőségekkel, esetleg kivárni – szóval ez inkább a kulturális ellenállás, illetve az újfajta ellenzékiség időszaka. Ennek példája az 1848-as bécsi légió emléktáblája, amelyet az Eötvös Collegium diákjai állítottak a Hazafias Népfront bevonásával, s ez afféle megtűrt emlékezeti hely lett, ahol a hivatalostól kicsit eltérően lehetett ünnepelni, koszorúzni.
1986-tól azonban a március 15-i tüntetések újra elkezdődtek. Akkor hogyan viszonyult a hatalom a tüntetőkhöz?
Természetesen még akkor is erőszakosan oszlatták a tüntetőket. 1988-ban hatalmas tömeg vonult az utcákon, a tüntetés pedig rendőri erőszakba torkollott – például Orbán Viktort is bántalmazták, amikor Tamás Gáspár Miklóst próbálta védeni, akit éppen elhurcoltak.
Ekkor vertek a rendőrök egyébként utoljára március 15-én. 1989-ben már nem történt rendőri erőszak – ekkor már százezres tömeg gyűlt össze a fővárosban ezen az ünnepen és békésen vonulhattak az utcákon. Ettől az évtől: 1989-től lett újra hivatalosan is ünnepnap március 15-e.