Tárgyiasítás, dehumanizálás. Sértegetés, gyalázás. Lenézés és ítélkezés. Ezekkel a címszavakkal írhatjuk le az elmúlt bő egy évtized baloldali vagdalkozásait. De nincs min csodálkozni, hisz egy olyan színes politikai közösségről beszélünk, amely elvesztette a rendszerváltoztatás utáni első két évtizedben meglévő privilégiumait: a szakértelmet, az államvezetési kompetenciát és a morális felsőbbrendűséget. Más kérdés, hogy ezek valójában sosem voltak a birtokukban, csupán a kulturális hegemóniájuknak köszönhetően játszhatták ezt el - írja Nagy Ervin filozófus a Mandiner hasábjain.
Sikertelen bő egy évtized van a baloldal mögött, így érthető – de nem elfogadható – a keserűségből áradó erőszakos indulat.
És magyarázható (de továbbra sem elfogadható) mindez abból is, hogy egy olyan „elitről” beszélünk, melynek soraiban tragikus kontraszelekció zajlott le. Ahol ugyanis nem a tudás és a tehetség visz előre, hanem a gyűlölet mértéke, ott a kiválasztódás is félrecsúszik. Egyszerűen szólva: ha a baloldalon karriert lehetett azzal befutni, hogy valaki nyilvánosan káromkodott, vagy az O1G-univerzum legundorítóbb szavait használta, akkor szükségszerűen jutottak el oda, hogy egy agresszíven viselkedő, nagyképű „kiábrándult fideszes” politikustól várják most a megváltást, pontosabban és profánabb módon: az ellenzékváltást.
Így érkeztünk el oda, hogy
a baloldali nyilvánosságban senkit sem zavar az, hogy Gyurcsány leszámolással fenyegetőzik, Karácsony Gergely a miniszterelnök testalkatán viccelődik, Márki-Zay Péter trágyával etetett gombáknak, Magyar Péter pedig kihalófélben lévő állatfajnak nevezi a fideszes szavazót.
Az ellenzék által ácsolt színpadon ma nem szégyen, hanem egyenesen dicsőség valami csúnyát mondani vagy dehumanizálni az ellenfeleket. Erre a színpadra állt fel Magyar Péter, és úgy tűnik, hogy jól megtanulta az elvárt szerepet.
Nehéz ember, erőszakos a természete – mondták a régiek az efféle férfiakra. Nárcisztikus személy, aki mindenki felé helyezi magát – mondják ma divatosan. És jól láthatóan imádja, ha bálványozzák, körülzsongják, isszák szavait egy-egy rendezvényen. Ez még persze önmagában nem bűn, egész addig a pontig, míg másoknak nem árt vele.
A helyzet viszont változott.
Magyar Péter szómenése ugyanis Tatabányán fizikai atrocitásba torkollott, s félő, hogy lesz még hasonló alkalom.
A politikus, ha egy tömeg előtt szól, felelős azért, amit a sokaság tesz. Felelős, ha a viselkedésével, a kimondott szavakkal vagy bármilyen más eszközzel olyan hangulatot kelt, aminek erőszak lesz a vége.
De milyen férfi az, aki titokban rögzíti felesége mondandóját, majd – mikor az érdeke látszólag úgy kívánja – nyilvánosságra hozza a felvételt?
Magyar Péter ezt is megtette. Ítélje meg ezt ki-ki saját erkölcsi normái szerint. Vagy miféle ember (miféle demokrata) az, aki minden olyan újságírót perrel fenyeget és propagandistának nevez, aki csak egy kicsit is kritikusan kérdez, vagy nyilvánosságra hoz olyan ügyeket, amelyek kellemetlenek lehetnek számára? Fontos leszögezni, hogy a választópolgárnak joga van tudni, pontosan kit ruház fel hatalommal. Ha tetszik, ha nem: egy demokráciában a magánélet védelme ugyan mindenkit megillet, de egy választott (vagy választásokon induló) politikus esetében mások a határok.
Ezen a ponton muszáj feltenni azt a kérdést, hogy
miért nem zavarja mindez Magyar Péter követőit?
Miért fordítják el az fejüket, amikor kínos és vállalhatatlan ügyekről esik szó? A válasz pofonegyszerű. Az ellenzéki oldalon felerősödött az ellenzékváltó hangulat, nagyon vártak már egy „új arcra”, s mikor a balliberális sajtó Magyar Pétert megemelte, akkor mindenki úgy érezte, hogy végre valahára megérkezett. Mondhatni, hogy az ellenzéki szavazóknak annyira elege lett a Gyurcsány házaspár erősödéséből, a momentumos bikaborjak beképzeltségéből, a jobbikosok szerencsétlenkedéséből és persze a szocialisták teszetosza politikájából, hogy egy Magyar Péter szintű ember színre lépése igazi megváltásként hatott rájuk.
Valójában nem az igazi Magyar Pétert ismerték meg először, hanem a külföldről finanszírozott kormányellenes sajtóban megjelent Magyar Pétert, akit szupererővel ruháztak fel.
Egy olyan embert, akiről ugyan sok szégyenletes dolgot mondanak, de mindez másodlagos, hisz vele végre van remény a változásra. Persze, a reményt leginkább a sajtó tette mellé, de a tömegdemokráciában ez egyáltalán nem példa nélküli eset. Mindenesetre ennek a reménynek az illúziója annyira erős, hogy elnyom minden mást. Az erőszakos hajlamot, a gőgös magatartást, az egykori feleséget ért inzultusokat és így tovább. Minden negatívumot. Legalábbis rövid távon. Hisz a történelmi példák azt tanítják, hogy ha elmarad a siker, akkor a hirtelen megimádott politikus a gyűlölet tárgyává válik ugyanazok szemében.
Magyar Péterben is visszaköszön a posztkommunista múlt szellemisége, azaz a gátlástalan ítélkezés. Az otromba minősítés, a lenézés és a végtelen gőg. A balliberális politikai elit (ahogy a művészvilág és az értelmiségi holdudvar is) a rendszerváltoztatás utáni két évtizedben ki nem érdemelt kiváltságokkal ruházta fel önmagát. Szakértelem, államvezetési kompetencia és morális felsőbbrendűség, meg persze a humor, ami szerintük mindig is baloldali műfaj volt. Ezért is jellemző az, hogy mindig is többet engedtek meg maguknak a közbeszédben.
A gőg pedig nemzedékről nemzedékre öröklődött. Ahogy ugyanis
Kertész Ákos „genetikusan alattvalónak” nevezhette a magyar népet, és ahogy Konrád György Ceausescuhoz hasonlíthatta Orbán Viktort,
ugyanúgy Karácsony Gergely viccelődhetett a miniszterelnök testalkatán, és a saját oldalukon senki nem horkant föl. De ugyanígy történhetett meg az, hogy a momentumos Szarvas Koppány Bendegúz vette a bátorságot arra, hogy leírja a kormányról azt, hogy
megdolgoznak a fiúk a lámpavasért”.
De Bangóné Borbély Ildikó 2019 áprilisában több millió embert nevezett patkánynak az ATV műsorában, csak azért, mert azok a nemzeti oldallal szimpatizálnak.
Ugyanaz az attitűd, még akkor is, ha egy Bendegúzt nehezünkre esik Konrád Györggyel összevetni.
Mert az elmúlt egy évtizedben – habár a balliberális oldal intellektuálisan kiüresedett – se szeri, se száma nem volt a jobboldali politikusok gyalázásának, a gyűlöletkeltésnek és bizony a dehumanizálásnak is. Ami viszont érdekes, hogy azok, akik saját bevallásuk szerint „kiábrándultak” a Fideszből és átálltak a másik oldalra, hamar átvették a balliberális oldalra jellemző attitűdöt. A legjobb példa erre Márki-Zay Péter, aki „agymosottaknak” vagy éppen „sötétben tartott, trágyával etetett gombáknak” nevezte a Fidesz-szavazókat.
Kollár Kinga,
a Tisza Párt EP-listájának 7. helyezettje egy kommentben „agymosott népnek” nevezte a magyarokat.
Egy 2022-es Facebook-oldalán közzétett posztja alatt az egyik kommentelőjének a következőket írta: „Sajnos amíg az oktatás nem változik, addig mi is ugyanolyan agymosott nép maradunk, mint az oroszok.”
Magyar Péter sem sokáig váratta a fellelkesült híveit. Bebizonyította, hogy ha igény van egy kis gyűlölködésre, akkor ő büszkén beleáll. Sőt, ha sértegetni kell a másként gondolkodókat, akkor sem kell a szomszédba mennie tanácsért. Egy rendezvényen ugyanis
kihaló állatfajtának nevezte a Fidesz-szavazókat.
Mindezek után muszáj felenni a kérdést:
Kedves Magyar Péter, segítsen nekünk! Most akkor állat, gomba vagy valamilyen növény a tipikus „agymosott” Fidesz-szavazó?
Mindezek mögött persze nemcsak az elkeseredettség áll, hanem a hamiskás önigazolás is. Hisz mikor állatnak, növénynek, gombának, vagy éppen agymosottnak nevezik a tipikus Fidesz-szavazót, akkor kicsit magukat is megnyugtatják az ellenzéki politikusok. Hisz azzal a hamis érzettel térhetnek este nyugovóra, hogy nem velük van a baj.
Nem azért vesztettek el minden választást 2006 óta, mert valamit rosszul csinálnak, hanem mert a fideszesek hülyék.
Így azért könnyebb reggel felkelni.