1937-ben kirobbant az erdélyi magyarság legnagyobb vitája. Makkai Sándor, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke, a transzszilvanizmus egyik vezéralakja összepakolt, átköltözött Magyarországra, mert, mint megfogalmazta Nem lehet című cikkében: „...nem tudom elképzelni a kisebbségi életnek semmiféle emberhez méltó elrendezését, mert magát a kisebbségi »kategóriát« tartom emberhez méltatlannak és lelkileg lehetetlennek.” Zárókonklúziója: „A kisebbségi sors nem politikai lehetetlenség, vagy legalábbis nem csak az, hanem erkölcsi lehetetlenség.” – hangzott el Demeter Szilárd, a Magyar Nemzeti Múzeum főigazgatójának jegyzetében.
Lehet-e nemzeti kisebbségben élni? Lehet, csak nem jó. Abban igaza van Makkainak, hogy már maga a kategória is emberhez méltatlan. Viszont pontos. Ezért sem sikerül lecserélnünk ’nemzeti közösségre’, akármennyire is kívánatos lett volna. A nemzeti közösség kategóriája ugyanis pozitív, kerek egészet sejtet, míg a nemzeti kisebbség kategóriája jelzi a hiányt. Benne van az a frusztráció, amit a nemzeti kisebbség tagja érez a szülőföldjén, amikor nézi, hogy az új többség hogyan prédálja fel és herdálja el az évszázadok során összeszervesült örökséget. És ez saját egyéni sorsodon túl is elég dühítő tud lenni.
Van-e erre európai megoldás? Nincs. Az európai uniós jogrendben az őshonos nemzeti kisebbségeknek nincsenek jogaik. Vagyis: egyszerűen nincs olyan fogalmi mátrix, amiben értelmezni tudnák ezt a kérdést, következésképpen az Európai Unióban jogilag lehetetlen az, hogy egy őshonos nemzeti kisebbség nemzeti közösséggé váljon.
Itt hallgathatják meg Demeter Szilárd gondolatait.