Focilázban ég az egész kontinens, és ha van valami, amihez minden magyar ért, az a labdarúgás, tehát a Kárpát-medencében fokozott a hangulat. Nálunk a családban is megvan a maga szertartása, apa, anya, gyerek felveszi a nemzeti mezt, ha játszik a csapatunk, bekucorodunk a tévé elé, hajrá, magyarok. A fiunk mezénél szokott lenni egy kis vita, mert neki három is van, saját, és naná, szoboszlais, abból még liverpoolos is, direkt úgy hozták a barátok a hétéves születésnapjára, abban is aludt.
Az asszony érti a lesszabályt, akkor szidja a bírót, amikor kell, meccsnézéskor teljes a családi harmónia. Mondjuk, ez így nem mindig igaz, Bajnokok Ligája esetén van egy kis törés ebben a harmóniában, a gyerek baráti nyomásra realmadridos, ősbarcásként ezt nehéz megemésztenem, de öreges bölcsességgel kezelem, hogyaszongya ez a dolgok rendje, magyarázom magamnak, a fiuk lázadnak az apák ellen.
A kölyök képernyős szocializációja is a focihoz köthető. A világbajnokság alatt, ötévesen döbbent rá arra, hogy van olyan mozgókép, amit nem lehet megállítani, ha ki akar szaladni valami halaszthatatlanul fontos dolgot azonnal elintézni, az ötévesek világa tele van ilyen azonnal elintézendő dolgokkal, és hát a játékosok a pályán ezt nem tudják megvárni. Akkor látott először élő tévéközvetítést, a foci így számára a kitüntetett idő játéka. Nem akármikor történő játék, rendelt ideje vagyon, az azonnal elintézendő dolgokat halasztani kell és lehet, a szurkoló a 12. játékos, nem mehet ki meccs ideje alatt megigazítani a lovagvár katonájának tegnapelőtt félrecsúszott pajzsát, mert munka van, hajtani kell a csapatért.
És ezt is helyeslem.
És valahol a felszín alatt, a zsigeri fociimádatom környékén ezt szeretem a legjobban a futballban: lehet szivárványos a cipőd, lilarózsaszín a mezed, kezdéskor a nemzeti himnuszokat éneklik, a mérkőzés alatt a nemzeti lobogókat lengetik, az utolsó sípszó után nemzetként sírunk vagy nevetünk. Az Európa-bajnokság – egyébként a világbajnokság, más kontinensviadalok is – élő bizonyítékai annak, hogy az identitáspolitikai őrület ellenére a nemzeti közösségek élő, sok milliárd ember számára megélhető közösségek.
Quod erat demonstrandum.
Ami meg a mi fiainkat illeti, hadd idézzem Hrutka János sokszoros válogatottunkat, magyar- és németországi bajnokot, nekünk ilyen focistáink vannak, megfogalmazzák helyettünk is a lényeget: „Legyünk büszkék arra, hogy hosszú évtizedek és a megszámlálhatatlan harmadik és negyedik hely után csoportelsőként jutottunk el egy nagy tornára. Sorozatban harmadszor. Lássuk az utat, az eredményeinket, a lehetőségeinket és az elérhető céljainkat tisztán. Az, hogy ennyire fáj egy Németország és egy Svájc elleni vereség, és magunkat ezen csapatok elé, esetleg mellé raktuk képzeletünkben a továbbjutást illetően, azt jelenti, hogy olyan sikereket értünk el a közelmúltban, amelyek erre a szintre is engedték elkalandozni a gondolatokat. Örüljünk, hogy ilyen gondolataink lehetnek egyáltalán, örüljünk, hogy vannak most már újra magyar példaképek, legyünk boldogok és izgatottak, hogy újra és újra jegyet válthatunk nemzeti csapatunk mérkőzéseire valamely nagy tornán. Mindeközben pedig fogadjuk el, hogy akár Skóciától is kikaphatunk. Ha mindent megteszünk, ha mindent beleadunk, akkor is. Van egy jó csapatunk, van egy kiváló stratégánk. Ez is sokkal több, mint ami hiányzik!”
A felvétel a hirado.hu oldalon hallható.