Két választás Magyarországon

Többdimenziós győzelmet aratott a jobboldal június 9-én, földcsuszamlás legfeljebb a valóban mikszáthi korrupcióban lubickoló baloldalon volt – és ha ehhez hozzátesszük, hogy „a hazaárulás politikailag nem kifizetődő” jeligére kiesett a Momentum is, akkor kell még valamit mondanom, Ildikó?

Soha nem tapasztalt részvétel, sosem volt különös együtt­állások, eddig nem látott eredmények, sosem érzékelt földrengés és polarizáció a baloldali térfélen, combos Fidesz-siker – egyetlen összetett mondatban így összegezhető a vasárnapi szavazás eredménye. Ami továbbra sem változott, hogy Magyarországon a demokrácia kicsattanó formában, ereje teljében van, a választás problémamentesen, a jogszabályoknak megfelelően az ország minden szegletében rendben lezajlott – ahogyan az egy 1100 éves állam méltóságához illik. Minden ellenkező véleménnyel szemben tehát a posztkommunista banánköztársaság-pártiakat maga mögé utasító jobboldal nemhogy leépítette, hanem 2010 óta jelentősen megerősítette hazánk demokratikus berendezkedését.

Fotó: MTI/Miniszterelnöki Sajtóiroda/Benko Vivien Cher 

Hármas kihívás

Bár minden választásnak megvan a maga tétje és jelentősége, valamint sajátos feltételrendszere, az idei hármas kihívás elé állította a kormányzó jobboldalt. Az első, hogy a kormányzás és a parlamenti ciklusok felénél általában nincsenek túl jó bőrben a kormánytöbbségek: a ciklus konfliktusai már ki vannak tárazva, miközben a későbbi eredmények hiába vannak a csőben, még egyáltalán nem látszanak. A másik próbatétel, hogy először esett egy időpontra az európai parlamenti és a helyhatósági választás: a „legföderálisabb”, illetve leglokálisabb szint. 

Mindeddig ez is ismeretlen forgatókönyv volt, ahogy az is, vajon miként hat a részvételre a kettő összecsúszása egy izgatott és valódi téttel bíró kampány eredményeként. A harmadik pedig, hogy bár hajlamosak vagyunk valamilyen hibás elképzelés miatt egyszerűen megszokni és unni, de 2022. február 24. óta a hétköznapjainkat a fenyegető háború közelsége határozza meg, és nem csupán mint kiterjedt kinetikus konfliktus, hanem mint gazdasági vészhelyzet is: elszálló energiaárak és a nyomukban vágtató infláció, egy uniós szankciókkal kikényszerített fizetőeszköz-elértéktelenítés és brutális, a pénztárcánkat megcsapoló pénzelszívás keretezte és keretezi a hétköznapjainkat. Mindezen kihívásokon túl a jobboldal tavasszal vezéráldozatokat szenvedett, majd a hátsó sorok rejtekéből felbukkant egy eddig ebben a közösségben meglapuló, a feleségét titokban két évtizeden át gyötrő pszichopata, aki árulásában magára öltötte az aktuális felszabadító élre vasalt slim-fit gúnyáját, és világgá kürtölte: most kezdődik a tánc.

A dollármédia mesterséges hype-ja felfújta a legújabb seft- és bizniszpártot

Mi tagadás, az eredmények ismeretében a magyarországi baloldal térfelét sikerült táncba vinni és igazán megizzasztani. A jobboldali kormányerő ugyanis EP-választáson sosem látott mennyiségű szavazatot megszerezve óriási felhatalmazást kapott, hogy az erkölcsi értelemben egyedül helyes békepárti álláspontját képviselje Európában – és szintén rekordközeli eredményeket ért el az önkormányzati és vármegyei összesítésben, valamint megtartotta vagy visszaszerezte a nagyvárosok majd kétharmadát. Mindeközben a lekozmált pártállami besúgók és milliárdos csalássorozat miatt elítélt piramisjáték-brókerek által gründolt Tisza Párt, a magyarországi baloldal legfrissebb bizniszentitása homályos hátterű brüsszelitákkal a listáján magára rántotta a régi baloldali összefogással elégedetlen választók szavazatait, akik tömegesen a seftpártra voksolva egy emberként üzentek a korábbi veszteseknek: belőletek aztán végképp elég volt, kitelt a becsület.

 A Tisza-projekt tehát egyszerre levezetése a tizennégy év alatt felgyűlő és lappangó baloldali frusztrációnak, és kifakadása az elégedetlenségnek, melynek eredője, hogy egyik gyorsan elhasználódó baloldali bolond jön a másik után 

– Magyarország mégis tartja a nemzeti-szuverenista irányt, és nem hagyja, hogy vajákosok, motyorékoló idióták vagy hazaárulással hencegő lila kosztümös kislányok keveredjenek a kormányrúdhoz.

 A hazánk náluk valóban többet érdemel, és ezt a magyarok pontosan látják választásról választásra. Ez az oka, hogy a magyar jobboldal 2006 ősze óta sorozatban a 15. és a 16. választási győzelmét is nagy fölénnyel húzta be.

3D-s jobboldali diadal 

Mert mindez háromdimenziós jobboldali győzelmet jelent: diadal az Európai Parlamentben, a 45 százalékos eredmény a kontinens legmagasabb győztes szavazataránya, senkinek nincs oka szégyenkezni. A listán kapott 2 millió szavazat a Fidesz legjobbja – és úgy általában a valaha volt legjobb EP-eredmény. 

Szánthó Miklós, az Alapjogokért Központ főigazgatója
Fotó: Facebook

Ráadásul a Fidesz az önkormányzati szavazatarányok országos összesítése alapján nagyságrendileg 47 százalékot szerzett: ezek így egy országgyűlési választáson egyértelműen kétharmados országgyűlési felhatalmazást eredményeznének.

 És igen: minden, az EP-listán és helyben a jobboldalra leadott szavazat a szuverenista, békepárti magyar kormány nemzetközi stabilitását erősíti. 

Minden, a jobboldalra leadott szavazat a szuverenista, békepárti magyar kormány nemzetközi stabilitását erősíti”

És bár a bülbülszavúak elképesztő energiát tesznek abba, hogy ezt minden idők legmélyebb vereségének láttassák, a számok és az azokból fakadó törvényes felhatalmazás nem hazudik. A dollármédia ellenben igen, ezért tartják őket a gáláns külföldi mikroadományozó szponzoraik, ahogy a dollárbaloldal lefizetésével is az az egyetlen céljuk, hogy megbuktassák a szuverenista magyar kormányt, és végre bólogató bábjaikat ültessék az ország nyakára. 

Ez a mostani választáson sem sikerült, sőt az eredmények után talán messzebb kerültek a céljaiktól, mint valaha, mert az MLM és a szcientológusok legvadabb módszereit házasító Tisza eredményével még jobban felerősödött az ellenzéken belüli polarizáció. A Magyarékról mesterségesen gerjesztett dollármédiahype-jával a fővárosi, kulturálisan liberális médiaelit egyszerűen kivégezte korábbi kis kedvenceit, és ezzel zombilétbe taszította a Momentumot és a kutyapártot.

Van abban a történetben valami szimbolikus keret, hogy a Momentum a Nolimpiától alig hét év alatt jutott el a Nomentumig. 

 

Cseh Katalin és Donáth Anna kiesett
Fotó: MTI/Illyés Tibor

Vagyis a párizsi ötkarikás játékok évében – amelynek helyszíne lehetett volna e jobb sorsra érdemes Budapest is Donáthék aknamunkája nélkül – térdre rogyott az a párt, amely megfosztotta a magyarokat az olimpiarendezéstől: végül mindenki azt kapja jutalmul, amiért megdolgozott, és Donáthék kitartó hazaáruló-lelkesedéssel dolgoztak az Európai Parlamentben azért, hogy megfosszák a magyarokat a nekik járó pénzügyi forrásoktól. A választók pedig üzentek: ezt nem tűrjük. A kutyapártról pedig ismét bebizonyosodott: csak addig nagyobbak, mint egy törpepárt, amíg nincs a választóik számára ideiglenesen elfogadható ajánlat a baloldali palettán. Ha ez megjelenik, akkor azonnal lefarcolnak. Mára a baloldali blokk korábban meghatározó középpártja, Gyurcsányék is csak nyomokban emlékeztetnek egykori önmagukra: az árnyékkormányból árnyékellenzék lett. 8 százaléknyi választójuk viszont – az ellenzéken belüli polarizációt bizonyítva – kitartó és hűséges, ahogyan a Momentum megyei 7-8-9-10 százalékos választói bázisa vagy a kutyák megmaradt hívei sem valószínű, hogy a monoton hangon a semmiről óbégató Magyar Péter szerelmeseivé válnak a jövőben.

Karácsony nem érdemli hajszálnyi győzelmét 

Apropó: hűség. Budapest is választhatott. A kampányban kiválóan teljesítő Szentkirályi Alexandra visszalépésével megnyílt az út, hogy egy valóban elhivatott jelölt szálljon szembe egy az egyben Karácsony Gergellyel, aki az előző négy és fél évet elalibizte és végighazudozta, mert a benne ágaskodó ambíció a miniszterelnöki székbe álmodta kisstílű gazdáját. Miközben névleg Budapest élén csetlett-botlott, elárult minden fővárosit, minden választóját és minden magyart, aki Budapestre nem csupán városként, hanem a nemzet fővárosaként tekint.

 Az egyelőre hajszálnyi(nak tűnő) győzelmét nem érdemli, kicsit sem méltó rá, nincs benne semmi, ami őt a fő­polgármesteri tisztre alkalmassá tenné; ám a sors különös fintora, hogy úgy tűnik, öt éven át megint az ő fancsali képét kell néznünk, ahogy felbotlik a cipőfűzőjében, és hisztizve orbánozni kezd. Bár várjuk ki a végét.

 

Az eredetei cikket a linkre kattintva olvashatják a Mandiner oldalán.