Lánczi András: Na és mi van akkor, ha Magyar Péter csak egy egyszerű stróman?

Semmilyen kommunikáció nem tudja tartósan leplezni az ürességet, a gondolattalanságot, a politikai hedonizmust – fogalmaz Lánczi András a Mandineren megjelent írásában.

Megszokhattuk, hogy a politikában valaki gyakran nem az, aminek mutatja magát. Az is előfordulhat, hogy kiderül, tévesen hitte azt, mi is ő. Mi van akkor, ha Magyar Péter csupán ez utóbbira példa? 

Azt hiszi, hogy tudja, kicsoda ő, de aztán kiderül, nem egyéb, mint stróman.

Vagyis akik őt támogatják, valójában nem őt akarják végső befutónak. Voltak már előtte többen is, akik hirtelen fölemelkedtek, majd eltűntek a süllyesztőben. A leglátványosabb Márki-Zay Péter gyors felbukkanása, aki aztán beolvadt a díszletekbe, de Hadházy Ákos esetében is fölmerülhetett ilyen gyanú. Magyar Péter kizárólag bomlasztással foglalkozik, semmi jele nincs, hogy bármi pozitív politikai üzenete volna.

Persze, majd lesz az is, mondogatják.

Csakhogy addig sok mindenbe fog még politikailag belekeveredni, erre jó példa az Európai Parlamenthez való viszonya. Ráadásul a magyar történelemben az átöltözés nem ritka gyakorlat. A „mindenszarizmus” pedig találó kifejezés, amely a régebbi mucsaizás egyik változata. A nyugatiak mindig is lenézték a közép- és kelet-európaiakat, a határon belüli liberális progresszívok lenézik a nem liberális magyarokat, és

egész Európa lenézi Oroszországot

– ez olyan talány, amelyre évszázadok óta nincs igazi magyarázat.

Álljon itt egy idézet Dosztojevszkijtől, aki Puskinról szóló esszéjében ezt írta: „Igen, az orosz ember rendeltetése kétségtelenül egész Európára és az egész világra szól. Valódi orosznak, egészen orosznak lenni (végső soron, ezt tessék aláhúzni!) talán csak annyit tesz, mint minden ember testvérének, ha úgy tetszik, egyetemes emberinek lenni, a mi szlavofilságunk és nyugatiasságunk csak egy nagy, ámbár történelmileg szükséges félreértés, a valódi, az igazi orosznak Európa és a nagy árja törzs sorsa éppoly drága, mint maga Oroszország, mint a hazai föld sorsa, mert sorsunk a világegyetemesség, mégpedig nem a karddal kiküzdött, hanem a testvériség erejével és az emberek egyesülésére való testvéri törekvéssel megszerzett.”

Nos, ez az Oroszország sosem kellett Európának. Viszont az orosz irodalom, zene, színház, a valláshoz való viszonya, vagyis az egész orosz kultúra az emberről mélyebben szól, mint a legtöbb hasonló nyugati próbálkozás.

A Nyugat jó ideje szabadulni akar a hittől, az oroszok ezt az utóbbi két évszázadban elhűlve figyelik.

Oroszország mindig is őszinte kritikusa volt a Nyugatnak, alternatívát mutatott hitbéli és kulturális eszmékben. Az oroszok nem keresik, ők soha nem is veszítették el az identitásukat.

A demokráciában a politikus fogyóeszköz. Kitűnni nehéz, hatalmas ambíció, kitartás és, ahogy mondják, kommunikációs készségek kellenek hozzá. Arról azonban megfeledkeznek, hogy erős és csak lassan megszerezhető elvi-eszmei gondolatok birtokában lehet elkerülni, hogy a politikus fogyóeszköz vagy egyszerű stróman legyen.

A nagy ambíciójúak le akarják söpörni az ellen­feleiket.

Megközelítésbeli finomságokkal, gondolati mélységekkel – értsd, a konkrét dolog, helyzet valódi megértésével – nem foglalkoznak. Be nem vallott utópikus gondolkodásmóddal operálnak, amikor mindenről kimutatják, hogy rossz, mert hiszen lehetne sokkal jobb is. A tömeguralmak kaotikus világában azonban az utópia csak a sorok között hergeli az embereket, valójában szisztematikus karaktergyilkosságot akarnak elvégezni a hatalomra törők.

A hatalmon lévők hitelességét akarják bármi áron lerombolni.

Hogy ez sikerüljön, ahhoz viszont nagyon kell a dolgok valódi természetének a megértése. Ehhez mélység is kell, amit gyorstalpalón nem lehet megszerezni. 

Semmilyen kommunikáció nem tudja tartósan leplezni az ürességet, a semmit, a gondolattalanságot, a politikai hedonizmust, a hitetlenséget. 

Talán nem ártana például orosz szépirodalmat is olvasni. Csak úgy, lefekvés előtt.

Lánczi András írása eredetileg a Mandineren jelent meg.