Meg kell fogni a beteg kezét

Rengeteg köszönőlevél érkezik a Dél-budai Centrumkórház – Szent Imre Egyetemi Oktatókórházba, amely a magas színvonalú gyógyító munka mellett az emberséges hozzáállást, a törődést, az ott dolgozók empátiáját emeli ki. A betegek hálája is igazolja az egészségpszichológia fontosságát a gyógyulásban – vagy ahogy Bedros J. Róbert, a kórház főigazgatója ezt sok éve sokkal egyszerűbben megfogalmazta: meg kell fogni a beteg kezét. Erről az egyedülálló, intézményesített ars poeticáról beszélgettünk vele.

„Dinamikus, empatikus, türelmes csapat foglalkozott velem, minden kérdésemre válaszoltak.” „Az itt tapasztaltak alapján telesen megváltozott a kórházakról alkotott negatív képem.” „Ilyen szakszerű és emberséges bánásmódban még nem volt részünk egészségügyi intézményben.” „Visszaadták a hitemet az állami egészségügybe.” „Köszönöm, hogy ha már kórházban kellett lennünk, akkor azt itt tölthettük.” „Itt tényleg azt éreztem, hogy vendég-szeretetben vagyunk.” „A kórház tisztasága, barátságos hangulata, a nővérek, orvosok empatikus kommunikációja, emberi viselkedése, odafigyelése, kedvesség, szakértelme, türelme messze kiemelkedő a mezőnyben.” „Tökéletes biztonságban éreztem magam.” „Mindig volt egy-két jó szavuk mindenkihez és próbáltak mosolyt csalni az arcokra.” „Csodálatos és kedves emberek dolgoznak itt.”

Folytassa nyugodtan, bármeddig szívesen hallgatom.

Tudnám is folytatni, mert ezek csak az utóbbi pár hónapból származó köszönőlevelek részletei a Szent Imre Kórház Facebook oldaláról. Egészen elképesztő történeteket olvastam, döbbenetes emberi sorsok tárultak fel ezekből a levelekből és az, hogy az intézmény dolgozói hogyan segítették át az ijedség, a kiszolgáltatottság, a félelem okozta hatalmas stresszen a betegeket és hozzátartozókat.

Ezért is olvasok el, és válaszolok meg minden egyes ilyen levelet. Nagyon-nagyon jó érzés minden egyes szó és több mint 30 év alatt sem tudtam megunni, akár nekem, akár a kollégáimnak írták. Mert ezek a szavak igazolják vissza annak az alapelvemnek a helyességét, amelyet sok-sok évvel ezelőtt úgy fogalmaztam meg, hogy 

„meg kell fogni a beteg kezét”. 

A pácienseinktől érkező visszajelzések azt mutatják, hogy a gyógyulás mellett ez az, amire mindig emlékeznek majd. Ma már pedig evidenciának számít, hogy a test és a lélek egészsége nem választható el egymástól és az egészségpszichológia önálló tudományág lett – úgy gondolom, fontos, hogy ez mindenhol a mindennapok és a gyakorlat részévé váljon. Erre egyébként a fizetős magánegészségügyben éppúgy van példa, mint az állami intézményekben.

Bedros J. Róbert      Forrás: Figyelő

Szóval ez csak hozzáállás kérdése?

Pontosan. Amikor vezető lettem – először a BM Kórházban, aztán a Flór Ferenc Kórházban – az volt mindig az első, hogy elmondtam a kollégáimnak: számomra ez a legfontosabb alapelv és azt várom mindenkitől, hogy ezen ars poetica mentén bánjon a betegekkel. 2011 óta vezetem a Szent Imre Kórházat és a tudományos-szakmai sikerek, valamint amellett, hogy egyetemi oktatókórház lettünk, azt tartom a legfontosabb eredményemnek, hogy az intézményünk ezen elv alapján működik. A visszajelzések jól mutatják, mennyire fontos ez nemcsak a pácienseknek, de a hozzátartozóknak is. 

Már néhány jó szó csodákra képes.

 Gondolom, önnek is volt már olyan élménye, hogy a bolti eladó foghegyről válaszolgatott, a benzinkutas nem köszönt vissza, vagy a hivatalban kioktatóan, lekezelően beszéltek önnel. Ez is el tudja rontani az ember napját, ha pedig az egészségünkről van szó, minden felerősödik, felnagyítódik.

Fotó: Shutterstock/Copyright (c) 2022 Peakstock/Shutterstock. 

Azt mondja, néhány jó szó csodákra képes. Van közvetlen hatása is ennek?

Hogyne, van direkt kapcsolat. Mondok egy nagyon triviális példát. Ha nemcsak feltesszük a diagnózis felállításához szükséges kérdéseket, hanem beszélgetünk egy magas vérnyomással küszködő beteggel, könnyen kiderülhet, hogy a háttérben például munkahelyi konfliktusok állnak. Vagyis nem lenne elég csupán a vérnyomását kezelni, mert az csak tünet és amíg napi minimum 8 órában ezen stresszel, a probléma kiváltó oka megmarad. Akkor el kell szépen mondani, hogy jó lenne másik állást találni, mert erre rámegy az egészsége. De ha az orvos csak mogorván kitölt egy receptet, akkor pár hónap múlva ott folytatja a pácienssel, ahol abbahagyta. 

Ahhoz, hogy sikerrel gyógyíthassunk, partnerként kell kezelni a beteget, és mi a Szent Imre Kórházban ezt tesszük.

 Valóban úgy gondolom, hogy meg kell fogni a beteg kezét, néha a szó szoros értelmében, néha pedig csak kedves szóra, vagy egy kicsit több figyelemre van szükség. Nemcsak azért, mert az orvosi eskünk erre kötelez bennünket; nem szabad elfelejteni, hogy mi nem betegséget gyógyítunk, hanem embereket – márpedig évszázadokon át világszerte az előbbi volt az uralkodó szemlélet.

Mindannyian voltunk már betegek, mégis adódik a kérdés: miért olyan nehéz páciensnek lenni? Miért fél mindenki annyira a kórházba kerüléstől?

Mert csupa stresszforrás, amely azzal kezdődik, hogy elszakad a szeretteitől és nem tud dolgozni sem – és akkor még be sem tette a lábát a kórházba, ahol a stressz rögtön a megérkezéssel folytatódik. Mi hol van, hova lehet bemenni, hova nem, van-e tábla, lehet-e kopogni, kihez mivel lehet fordulni, ki mit csinál, hogyan szólítsuk? 

A betegben mindig van egyfajta szerepzavar: mire jogosult, mit tehet, szabad-e kérdezni, elveszve érzi magát, mert miközben van egy képe arról, hogy felnőtt, önálló ember, hirtelen másoktól kezd el függeni és nincs hatása a történésekre.

 Ráadásul megszűnik a magánszféra, idegenekkel kerül egy szobába, folyamatosak a zajok, ki-be mászkálnak az ápolók és az orvosok. Amely még ennél is megterhelőbb: láthatja mások szenvedését, nem beszélve arról, hogy sokszor maguk a vizsgálatok is kellemetlenek, fájdalmasak és akkor még el sem jutottunk a műtétig.

Bedros J. Róbert
Fotó: Figyelő

Miért nem kérdeznek a betegek?

A legtöbben nem mernek, de mi folyamatosan törekszünk a betegek megfelelő tájékoztatására. Nem mernek panaszkodni sem, mert félnek az elutasítástól, aggódnak, hogy illetlennek vagy butának tűnnek. Ezeken a helyzeteken segít, ha nemcsak a betegségét akarjuk kezelni, hanem foglalkozunk a lelkével is. 

A „meg kell fogni a beteg kezét” elvem egyik szépsége, hogy valójában nem igényel hatalmas erőfeszítést vagy különösebb áldozatot a kollégák részéről. 

Egy együttérző megjegyzés, egy kedves szó, egy mosoly, egy bátorító kézszorítás már elég ahhoz, hogy a páciens megnyugodjon és ez már hozzájárul a gyorsabb gyógyuláshoz. Hiszek abban, hogy ha a beteg azt érzi, egy csapat vagyunk és nemcsak közösen harcolunk az ő gyógyulásáért, de együtt képesek is vagyunk rá, akkor az már félsiker.

Milyen közös tanulságok szűrhetők le a köszönőlevelekből?

Fontos, hogy minden kolléga megértse: lehet, hogy neki ezer ilyen esete volt már, álmából felébresztve is tudja a gyógymódot, vagy csukott szemmel is képes lenne megoperálni a pácienst – a betegnek ez nem rutin, hanem sokszor élete egyik legnagyobb kihívása. A szakmai profizmus mellett azt is kell éreznie, hogy ő nem egy újabb darab, nem az ezeregyedik eset, hanem az adott pillanatban ő a legfontosabb páciensünk. Mindenkiért a legjobb szakmai tudásuk szerint harcolunk, de a gyógyítás nemcsak kezelésből és gyógyszerekből áll. Ezért is osztok meg minden levelet a kollégákkal; azzal az osztállyal, ahová a köszönet érkezik és betesszük körlevélbe is, illetve posztoljuk a Facebook oldalunkon, természetesen az adatok védelme mellett.

Szent Imre Kórház

Miért fontosak a visszajelzések?

Mert így az egészségügyi dolgozók is érzik, hogy a hála nemcsak addig tart, amíg valaki ki nem jön a kórházból. 

Látszik, hogy ezekre a gesztusokra hosszú-hosszú évekig, sőt, talán életük végéig emlékeznek majd a betegek és a hozzátartozóik, mert egy nehéz – ha úgy tetszik: sötét – időszakban ezek rengeteget jelentettek nekik. 

A reményt, hogy ők vagy a szeretteik meggyógyulnak, a vigaszt, hogy nincsenek egyedül és a törődést, hogy a kollégáink akkor is figyelnek rájuk, amikor úgy tűnik, egy percük sincs, olyan sok a teendő. Az emberséget egyetlen gyógyszer, egyetlen terápia sem pótolhatja. Mi a Szent Imre Kórházban ebben hiszünk.