A sofőrnek meglehetősen szűk helyen kellett manővereznie, és bár tapasztalt sofőr volt, sajnos nekiütközött egy álló polcszerkezetnek, ami felborult, és a rajta tárolt műszerek nagy része megsérült, összetört.
A telephely vezetője az esetről jegyzőkönyv felvételét kezdeményezte, amit a sofőr nem volt hajlandó aláírni, ugyanis azt tartalmazta, hogy személyesen vállalja a teljes kárösszeg megtérítését. Hosszas vitatkozás után a sofőr felhívta a munkáltatóját, aki azonban csak annyit mondott, hogy mindenképp a sofőr fogja kifizetni a kárt, elvégre ő ment neki a polcnak.
Az igényérvényesítés
Néhány hét múlva a sofőr munkáltatója ügyvédi felszólítást kapott a megrendelőtől, melyben a felmerült károk megtérítését követelték tőle; ez a csatolt iratok alapján mindösszesen egymillió forintot tett ki.
A felettes azonnal behívatta alkalmazottját, és közölte, hogy ezt részletekben le fogja vonni a fizetéséből – a sofőr azonban addigra készen állt a válasszal.
Jelezte a felettesnek, hogy beszélt egy ügyvéddel, aki felvilágosította, hogy az alkalmazott károkozása esetén a foglalkoztató felel a károsulttal szemben. A felettese megjegyezte, hogy ő is konzultált a jogi osztállyal, ahol azt a tájékoztatást kapta, hogy a munkáltató kárigényét érvényesítheti a munkavállalóval szemben, mégpedig gondatlan károkozás esetén négyhavi távolléti díj erejéig.
Azt is hozzátette, hogy alkalmazottja körülbelül 350 ezer forintot keres, tehát az egymillió forintos kártérítés így is levonható tőle.
A kompromisszum
Végül a sofőr fogadott ügyvédje és a munkáltató jogi osztályának jogtanácsosa személyes találkozó keretében tisztázták a vitát. Egyetértettek abban, hogy a polgári jog szabályai szerint a károsulttal szemben a munkáltatónak kell helytállnia az alkalmazott károkozásáért.
Ugyanakkor a munkajog szabályai lehetővé teszik, hogy amennyiben a munkavállaló gondatlanul kárt okoz a munkáltatónak, négyhavi távolléti díj erejéig vele szemben igényt érvényesítsen a munkáltató.
A munkaszerződése szerint a sofőr a garantált bérminimum összegét kereste meg; nem hivatalosan persze többet kapott kézhez, jogi úton azonban ez nem érvényesíthető, tehát a megrendelő által követelt egymillió forintos összeg nem hajtható be kizárólag tőle, mint munkavállalótól.
Emellett a munkabérből eleve csak a munkavállaló hozzájárulásával vagy végrehajtható határozat alapján lehetséges letiltani bármit az adókon és a járulékokon kívül – mivel a sofőr ilyen mértékű levonáshoz nem járulna hozzá, marad a bírósági igényérvényesítés, ami legalább annyi pénzt felemészt, mint maga a követelt összeg.
Ésszerű megoldásnak bizonyult tehát valamilyen köztes megoldás megtalálása, tekintetbe véve azt is, hogy a sofőr nem tagadta részben fennálló felelősségét, pusztán azzal nem értett egyet, hogy a teljes kárt neki kellene viselnie, s rávilágított arra is, hogy a követelt összeget a megrendelő részéről is irreálisnak tekinti.
Ezt követően a két jogász pontról pontra átbeszélte a felszólító levelet is, mely a megrendelőtől érkezett, annak valamennyi mellékletével együtt. Ennek során egyetértettek abban, hogy a kár bekövetkezésében közrehatott a megrendelő is.
Egyfelől, a fényképek alapján nem biztosított elegendő helyet a rakodásra. Emellett olyan érzékeny műszereket tárolt egy amúgy is instabil, nem zárható polcon, melyeket nem indokolt – mi több, kifejezetten hanyag lépés – egy raktárhelyiségben tartani, ahol kis- és nagyteherautók fordulnak meg. Ebbéli nézetüket meg is osztották a megrendelővel.
A körültekintő eljárás végül kettős kompromisszumot eredményezett: a megrendelő cég jócskán engedett a milliós nagyságrendű követelésből, és a sofőr is megegyezett a felettesével abban, hogy a gondatlanság miatt őt terhelő részt kisebb részletekben teljesíti.