"Belenyugodtam, hogy pályázatokból fogunk megélni"

A szervátültetett gyermekek rehabilitációja és sportolásuk segítsége még pár éve csak a szülőket terhelte, 2007 óta vehetik igénybe a Trappancs Egyesület szolgáltatásait. A negyvenhárom négyzetméteres panellakás sarkában működő "irodában" kérdezte az [origo] Feszt Tímeát, az egyesület mindenesét.

Honnan jött az ötlet, hogy szervátültetett gyermekek segítésére egyesületet alapítson?
Transzplantációs koordinátor voltam tizenkét évig, de már az utolsó két évben éreztem, hogy el kell jönnöm a klinikáról, mert kiégtem. 2004-ben a Transzplantációs Alapítvány segítségével létrehoztuk a "Mi is nyaralunk" rehabilitációs, rekreációs gyermektábort, ahol első évben körülbelül huszonöt, idén több, mint nyolcvan gyerek volt, és persze a hozzájuk tartozó szülők. A Trappancs először csak a sportoló gyerekek támogatását tűzte ki célul. Ezeknél a családoknál ráment már az összes pénz a betegségre, így könnyű mondani, hogy menjenek sportolni, de ahhoz kell úszodabérlet, fürdőruha, teniszütő, focilabda - ezeket mi fizetjük, illetve a szervátültetett gyerekeknek létrehozott versenyekre is álljuk a nevezési díjakat. De rájöttünk hamar, hogy sokkal több probléma van, így lettünk rehabilitációs egyesület is. Van egy önkéntes gyógypedagógusunk, egy pszichológusunk és egy családterapeutánk, akik egy konferencián hallottak tőlem a témáról és így vonódtak be, ők bármiben segítenek, még a pályázatírásban is. Vannak olyan önkéntes segítőink, akik érintettek, van egy könyvelőnk, aki egy veseátültetett gyerek édesanyja, van két alelnökünk, akik szintén transzplantált gyerekek szülei. Jelenleg körülbelül száz család veszi igénybe szolgáltatásainkat, ennek nagyjából a fele jelent állandó kapcsolatot.

Miből tudják fenntartani az egyesületet?
A családok anyagi segítségére sajnos nem számíthatunk, hiszen nekik nincs pénzük. De egyéb dolgokban tudnak segíteni, és van, aki segít is. Múltkor boltokba kitehető, kéregető dobozokat csinált egy asztalos apuka, egy anyuka pedig megbeszélte és kirakták. A Transzplantációs Alapítvány által rendezett februári találkozónk programjait egyedül szervezi egy anyuka, egy másik pedig bármilyen pályázatot talál, átküldi, ezzel nekem időt spórol. Jövőre gyűjthetünk először 1%-ot, eddig csak a pályázatok voltak. Idén körülbelül huszonötöt írtam, több-kevesebb sikere lett. Vannak uniós pályázatok, az nehezebb tészta, eddig egyet adtam be, de elutasították - az egyik indok az volt, hogy ezt a munkát ilyen kevés emberrel nem lehet ellátni, tehát nem hitték el, hogy ennyien visszük a dolgok lényeges részét. Támogatóink sajnos nem nagyon vannak, ez az én hibám is, nem vagyok jó szponzorkereső, nem tudok visszamászni az ablakon, ha kidobnak az ajtón. De már belenyugodtam, hogy pályázatokból fogunk megélni, az a szerencse, hogy legalább irodabérletet nem kell fizetnünk -- bár azért nem túlságosan ideális, hogy még az ágyneműtartóban is játékokat tárolunk... Most a Kőleves projektben kértünk irodát, hátha.

Lelkileg sem egyszerű munka ez, de persze a gyerekből tudok töltekezni, néha személyesen is találkozunk a klinikán vagy a közös programokon, de többnyire msn-en tartjuk kapcsolatot. A múlt héten például egy tizenöt éves kislány mesélte el a szerelmi bánatát. Látja, a fal tele van fényképekkel és köszönetekkel, annál többet nem kell mondanom a gyerekekkel való viszonyomról, hogy az egyik kislány egy "Boldog anyáknapját kívánok" képeslapot adott nekem... A táborban egy kisgyerek a páromnak, aki transzplantáló sebész, azt mondta: "Apának hívlak, mert Te operáltál, tehát Te vagy a második apukám.". Imádom ezt a munkát és nagyjából el is tudok látni minden feladatkört az önkéntesek szakmai segítségével. Bár most például egy grafikus segítségére szükségem lenne, mivel bár honlapot szerkeszteni autodidakta módon megtanultam, de bannert még nem tudok készíteni.

A transzplantált gyerekek segítésén kívül mi a jövőbeli célja az Egyesületnek?