Nehezen tudok elvonatkoztatni attól, hogy többször is készítettem Borbély Szilárddal interjút. Mikor idén – a kopott frázissal élve – tragikus hirtelenséggel eltávozott, tulajdonképpen nem lepődtem meg. Valószínűleg senki, aki ismerte vagy olvasott tőle. Mert a kérdés az volt, hogyan lehetett addig annyi fájdalommal együtt élni. Sehogy. Írni lehetett róla.
Persze sok-sok nekrológ született Borbély Szilárdról. Nem is egy megkésett újabb lesz ez. Mindössze arról van szó, hogy ő tanított meg újra olvasni. Ezzel a betlehemes misztériumjátékkal. De ő tehetett arról is, hogy előtte hosszú ideig nem olvastam. Ugyanis éppen egy évvel korábban, szintén karácsonykor került kezembe előző verseskötete, a Halotti pompa, amiben 2000 szentestéjének hajnalán bestiálisan meggyilkolt édesanyját, és örökre megnyomorított édesapját gyászolja.
Ez volt a legkeservesebb könyv, amit valaha olvastam. Egy imafüzér, melynek a végére érve semmi máson nem tudtam gondolkodni, csak a halálon. Amiről ilyen méltósággal nem beszélt még senki előtte.
Mindez éppen azon a napon, karácsonykor történt, amikor a jóról, a születésről és a megváltásról kellett volna szólnia mindennek. De hát a gyilkosság is akkor történt. „Minek ilyenkor ilyet olvasni” – kérdezte tőlem akkor valaki, akivel kapcsolatban nem is számítottam rá, hogy nem tudom megosztani vele ezt az élményt. Egyébként mással sem lehetett. Azóta sem beszéltem erről a könyvről senkivel. Mindenesetre nem tudtam erre mit válaszolni, csak az jutott eszembe, hogy pont ilyenkor kell.
Szóval, furcsa hangulatú karácsony volt, kockás takaróba burkolózva ezzel a velőt rázó történettel. Egy végtelen könyvvel, aminek a fedelét, ha befejezted, nem tudod kellemesen megkönnyebbült sóhajjal összecsapni, hogy na, ez is megvolt, igyunk forralt bort, és jöhet valamelyik tehetségkutató sokórásra nyújtott döntője a tévében.
Olyannyira, hogy utána még hosszú hónapokig nem tudtam könyvet venni a kezembe, pedig egyfolytában azon gondolkodtam, milyen jó lenne olvasni. Borbélyt. A Míg alszik szívünk Jézuskáját. De nem mertem. Féltem a halálról tovább gondolkodni. Meg az életről is. Meg a karácsonyról. Meg a hitről.
Jó Halálnak boldogsága
légy velünk ma éjjel,
hogy ha szívünk nem találna
nyugtot, adj a késsel!
Aztán eljött a következő karácsony. Néhány héttel az ünnep előtt az illető, aki egy évvel azelőtt megkérdezte, minek ilyen lehangoló könyveket olvasni ilyenkor, azt mondta, már tudja, mit vesz nekem ajándékba, és nagyon örül, hogy végre nem fog mellényúlni. Tényleg nem nyúlt mellé. Néhány nappal később már ott is volt a kezemben a Míg alszik szívünk Jézuskája. És én megint betakaróztam a kockás plédbe, hogy sok-sok hónap után megint olvassak.
Persze az, hogy betlehemes misztériumjáték, nem mond semmit. A könyv a Halotti pompa folytatása, még csendesebb, még befelé üvöltőbb, még szomorúbb gyászdráma, ami úgy épül fel, mint egy betlehemes játék. De vannak benne másfajta szövegek: imák, versek, régi énekek. És Jézuska, a Három Királyok és Heródes katonái mellett új szereplő: Halálka.
Halálka pozitív karakter. Nélküle végül Jézus nem válthatott volna meg minket. De ebben a könyvben Jézuska nem ébred fel a történet végére, hogy megváltson. Mi van megváltás nélkül? És ha a szívünk Jézuskája is alszik, akkor… Ezen gondolkozom azóta is. Mert megint nem félek gondolkozni rajta.
Merre jár az Isten fia?