Oltsuk be magunkat karácsonyszindróma ellen

Találják ki, mi az: előtte stresszelünk, utána depresszióba esünk, a kettő között pedig túladagoljuk magunkat felesleges kalóriával és a hátunk közepére sem kívánt rokonokkal. Persze, hogy a karácsony. Az ugyan téves riasztás, hogy karácsonykor megnő az öngyilkosságok száma, az viszont tény, hogy a felfokozott, irracionális várakozás után elkerülhetetlen a csalódás. 

Az emberek általában azt ünneplik, ami a leginkább hiányzik nekik. A szabadságot, a függetlenséget, a megbocsátást, a feltámadást, az év legsötétebb napjaiban pedig a fényt, a szeretetet. Nem csoda hát, ha az ünnep röpke és kötelező hurráoptimizmusa után mélyebb letargiába süppednek, mint amilyenben előtte voltak. Mert nemcsak a gyerekek várnak lázasan a csodára szenteste, hanem a felnőttek is.

Segítség, mindjárt itt a nagymama!

Nálunk a karácsony úgy kezdődött, hogy anyám eszeveszett takarításba fogott. Hazajött a munkából, és nekiesett az ablakoknak, a gáztűzhelynek, a csillároknak, dühödten pucolt, sikált, polírozott, mosta a függönyöket, vasalta az ágyneműt, fertőtlenítette a vécét, lomtalanította a szekrényeket. Nem mintha azt gondolta volna, hogy

a Jézuska nem jön olyan lakásba, ahol porcicák vannak az ágy alatt.

Nem vallásos meggyőződésből takarított, hanem mert 24-én reggel érkezett a nagymama. Neki szólt a tökéletes háziasszony alakítás. Mondanom se kell, hogy ez után a kimerítő kezdés után az ünnep mindahányszor botrányba fulladt. Két-három, de legkésőbb öt nap után nagyanyám feldúltan és kapkodva távozott, majd hónapokig tartó mosolyszünet következett. A következő évben pedig olyan óraműszerűen ismétlődött az egész, mintha előre megírt forgatókönyvhöz tartották volna magukat.

A szeretet ünnepe nem ritkán veszekedésbe fullad Forrás: Flickr/Giulia van Pelt

Mint ahogy egyébként így is volt. Eric Berne pszichiáter, a csúnya hangzású tranzakcióanalízis kidolgozója beszélt először sorsforgatókönyvről (angolul script, magyarul sorskönyvnek fordították). Ezt a forgatókönyvet gyerekként kezdjük írni, és nagyjából hatéves korunkra el is készülünk vele. Addigra már minden fontos információt megszereztünk a körülöttünk élő emberektől, elsősorban a szüleinktől arra nézvést, hogyan is működik a világ, milyen az emberi kapcsolatok dinamizmusa.

Hatéves korunkra nagyjából átlátjuk, mit várhatunk másoktól, és mások mit várnak tőlünk. Beletanulunk az emberi játszmákba, és ha nincs szerencsénk, egész életünkben ezeket fogjuk ismételgetni, anélkül hogy felismernénk,

reakcióinkat nem a pillanatnyi helyzet, hanem valami ősi, kiskorunkban belénk ivódott automatizmus vezérli.

Anyám és nagyanyám így játszmázták végig az életüket. Az egyik úgy tett, mintha mindenáron meg akarna felelni a másiknak, a másik pedig úgy tett, mintha ezt az erőlködést észre sem venné. A karácsony volt játszmájuk csúcspontja, hiszen a szeretet ünnepétől mindketten azt a csodát várták, hogy végre tényleg szeretni fogják egymást, csak úgy, elvárások és teljesítmények nélkül. Mivel azonban a csoda soha nem következett be, újra és újra képesek voltak várni rá.

Felnőttként is a csodára várunk

Azt hiszem, ez elég szokványos történet. Rengetegen várják a karácsonytól, hogy kizökkenti őket a mindennapok automatizmusaiból. Van, aki abban reménykedik, hogy végre valami olyasmit kap, amire tényleg szüksége van. Amitől könnyebb lesz az élete. Van, aki abban, hogy karácsonykor nem fogja idegesíteni vagy halálra untatni a másik. Vagy abban, hogy végre megszűnik az a kínzó érzése, hogy egyedül van a világon.

A karácsonytól azt várjuk, hogy megment minket a magány érzésétől Forrás: Flickr/juantiagues

Az ünnepnek jó esetben tényleg van egyfajta tudatmódosító funkciója. Hamvas Béla írta kinyilatkoztatásszerű stílusában: „Az ünnep apokaliptikus természetű: az ember lehántja magáról Énjét, igazi lényében megnyilatkozik, és a közösségben minden emberrel egyesül." A rítusok ezt az egyesülést hivatottak elősegíteni, de ma már a legritkább esetben működnek.

Nagyon erős ösztön az emberben, hogy kövesse a hagyományokat, ezért is maradhattak fenn bizonyos ünnepek évezredeken keresztül. (A keresztény karácsonyt a 4. század óta tartjuk, korábban Babilóniában Nimród, Rómában Mithrász születésnapját ünnepelték december 25-én, mindketten isten fiai voltak, és haláluk után feltámadtak.) De épp ennyire erős az a késztetés is, hogy korunk elvárásainak megfeleljünk.

A karácsony ma már nagyon kevés ember számára szól a Megváltó születéséről.

Még azok is általánosabb értelemben, a szeretet és a család ünnepeként fogják fel, akik egyéként vallásosnak tartják magukat.

Szenteste kevesebben lesznek öngyilkosok

És még ők sem igen tudják kivonni magukat a karácsonyszindróma hatása alól. Egy német közvélemény-kutatás szerint a karácsonyt követő kimerültség, fásultság, súlyosabb esetben depresszió legfőbb oka, hogy túlzott elvárásaink vannak az ünneppel kapcsoltban. A reklámok idillje és boldogsága lebeg a szemünk előtt készülődés közben, azt képzeljük, legalább ezen a néhány napon mindennek tökéletesnek kell lennie. Mintha lelki botoxkezelésen esnénk át ilyenkor.

A depresszió nem szenteste tetőzik, hanem az ünnepek után Forrás: Flickr/Hendrik Dacquin

Valószínűleg éppen ennek a várakozásnak köszönhető, hogy a közhiedelemmel ellentétben ünnepek idején nem nő, hanem kifejezetten csökken az öngyilkosságok száma. Az erre vonatkozó kutatások azt igazolják, hogy bár az ünnepek utáni levertség és a téli depresszió létező jelenség,

a legtöbb öngyilkosságot nem az év legsötétebb napjaiban, hanem nyáron követik el.

A másik közkeletű vélekedés szerint a christmas blues, az ünnephez köthető, gyors lefolyású lehangoltság leginkább az egyedül élőket veszélyezteti. A már említett német felmérés szerint azonban a túlzott elvárások mellett nem a magány, hanem éppen ellenkezőleg, a kötelező rokonlátogatások terhe jelenti a legkomolyabb stresszforrást.

Hiába, még a szeretet ünnepén sem lehet parancsra szeretni. Töltsük azokkal az ünnepeket, akikkel jó együtt lenni. Akiknek a jelenlétében nem kell szerepet játszanunk, akikkel felhőtlenül tudunk együtt nevetni, akikkel kölcsönösen megkönnyítjük egymás életét. Ha van néhány ilyen ember az életünkben, az már önmagában is ünnepelni érdemes csoda.