A szépséges királykisasszony

Miközben kis világunk egyre jobban digitalizálódik, és a mesefilmek tempója is fénysebességre vált, a diafilm állóképeinek varázsa mit sem változik. A lesötétített szobában, a vetítő fénysugarának és poros illatának bűvkörében a gyerekek fantáziája kelti életre a történeteket.

A történet folytatódik, ha van kedved, olvasd tovább.

Forrás: diafilm.hu

Pedig hogyne lett volna! Igaz, szívesen töltötte a napjait azzal, hogy labdázott a kertben, hogy főzőcskézett néha-néha, a képes könyveket is nagy kedvvel nézegette, és amikor úgy hozta kedve, evezgetett a Tejszínhab Tavon.

De mindezt mindig társtalanul! Ő még soha sem szeretett senkit. Nem is tudta, milyen fontos ez. Felséges királyanyjától ugyanis nem tanulhatta meg.

Egy reggel kinyitotta az ablakot, lenézett a kertbe. Délceg, gyönyörű királyfi állt ott. A királykisasszony, bizony, szempillantás alatt belészeretett.

Meg is mérgelődött ezen nyomban. Hogy jön ahhoz egy idegen, hogy egyetlen mosollyal elrabolja a szívét?

Mert bizony a királyfi úgy nézett, úgy nevetett a szépséges királykisasszonyra, mintha nem tudna, nem is akarna nélküle élni eztán már!

És azt kérdezte tőle:

– Hogy hívnak, szépséges királykisasszony?

– Nem mondom meg – felelte az nyafogósan.

Az ég egy szempillantás alatt elborult.

A szépséges királykisasszony felette csodálkozott.

– Miért nem süt a nap? – kérdezte.

De nem kapott választ.

A délceg királyfi ismét megkérdezte a nevét.

– Nem mondom meg – felelte a királykisasszony még nyafogósabban.

S lássatok csudát! A fákról lehullottak a levelek, a fű elszáradt, a virágok elhervadtak. A madarak döbbenten elhallgattak, az őzek sokatmondóan egymásra néztek, a mókusok kiejtették kezükből a mogyorót.

A szépséges királykisasszony ezt végképp nem tudta mire vélni.

– Mi történik itt? Hol vannak a virágok, a levelek, és mégis mit gondolnak az állatok?

A délceg, gyönyörű királyfinak szempillája sem rebbent. Áhítattal meredt a királykisasszonyra.

– Hogy hívnak? – kérdezte harmadszor is az ifjú.

– Nem mondom meg! – toppantott a szépséges királykisasszony rendkívül nyafogósan, és becsapta az ablakot.

A királyfi nagy nyugalommal sarkon fordult, és elment.

A birodalom ekkor teljesen elsötétedett. Néma lett a mező, elkomorultak a hegyek, megsavanyodott a Tejszínhab tó, megposhadt a Ribizli patak. Halk, gúnyos szél fütyült. Most már senki sem tette le a szívét a palota küszöbére.

A szépséges királykisasszony attól kezdve nem is látta az embereket. Elbújtak előle. Csúnyákat gondoltak róla. Ő pedig nem találta többé a helyét.

Az ég alatt fázott, a főzőcske már nem boldogította, a képeskönyvek untatták, evezni pedig semmi kedve nem maradt. Nem is sikerült volna! A hajdani Tejszínhab tó egészen megsavanyodott. Így is hívták már: Romlott És Büdös Tó.

Forrás: diafilm.hu

Hát kit nem pillantott meg! Fenséges szüleit. De alig ismerte meg őket. A királyasszony egy széken ült, ölében egy tál agyonégett túrós pite, na és a ruhája…!

Tündöklő, súlyos brokátpalástja, pompás, páncélszerű pruszlikja úgy átvizesedett, facsarni lehetett volna. Az arca furcsán, nedvesen csillogott… A királykisasszony még sosem látta ilyennek!

Bezzeg a fenséges király uraság valósággal ragyogott! Hanem egyikük sem törődött a királykisasszonnyal.

Ő ezt nem értette.Olyan nehezen kapott levegőt, mintha kő ülne a szívén. Lassan hátrálni kezdett, és kilépett a korhadt, régi ajtón.

A folyosón különös dolgot érzett. A szeme szúrt, de úgy! Ilyen még nem fordult elő vele soha. Nem tudhatta, hogy ezt fájdalomnak hívják, mert ezt a szót sosem kellett hallania azelőtt.

És amikor már annyira szúrt, hogy elgyengült a lába is, kipottyant valami a szeméből.

Egy rubinkő volt.

Aztán még egy.

Majd sok.

És zafírok, smaragdok, rózsakvarc- és ametisztrögöcskék. Meg kis darabok malachitból, lazúrkőből, szalamandrajáspisból.

Egyik jobban fájt, mint a másik.

A szépséges királykisasszony keservesen zokogott. A pici, hegyes kincsek meg egyre csak potyogtak a szeméből. És amikor úgy érezte, szétszaggatja a szívét a szomorúság, megszólalt.

– Jaj nekem – szipogott panaszosan. – Hogy mi az én nevem? Fűelszárító Királykisasszony, így hívnak. És Falevélzörgető, ez is az én nevem. Hozzá Madárelhallgattató, Őzdöbbentő, Mókuséheztető.

A királykisasszony egyre jobban sírt. – Virághervasztó, Tejszínhabsavanyító, Napsötétítő. Mezőnémító, Hegykomorító, Gúnyos Szelet Füttyögtető, így hívnak engem! Jaj, jaj, jaj. Egy csúnyán elkényeztetett, undok kis dög vagyok!

És hüppögött, szipogott, mint akinek véget ért a világ.

Hanem a délceg, gyönyörű királyfi nem ment ám messzire! Ott bújt el, a közelben, egy sötét sarokban, és hallott minden szót. És ettől a vallomástól csak még jobban szerette a királykisasszonyt.

Most odarohant hozzá, a karjába kapta, és csókolta, amíg csak valódi, forró könnyé nem változott minden csepp a lányka szemében.

A cseppekből ér lett, az érből patak, a patak sodró folyóvá dagadt, elsodorta a sok bánatot, és kiáradt a palotából, végig, végig a birodalmon. Mondanunk sem kell, meggyógyult és felragyogott minden.

Megjelent ekkor a király és a királyasszony.

Megölelték a kislányukat. Mert abban a pillanatban, hogy a királykisasszony megszeretett valakit, és észrevette a világot, az édesanyja szívén elolvadt a jégburok.

Az ifjú pár megülte a lakodalmat nyomban. A fenséges királyasszony kivirult, sokkal szebb lett, mint azelőtt. Sutba dobta a súlyos brokátpalástot. Attól kezdve csak virágos ruhában járt!

Forrás: diafilm.hu

Folyt a bor, a vigalom, dúlt a dínom, dúlt a dánom. A szépséges királykisasszonyból csodálatos királyné és édesanya lett, mind a hét gyermeke vidám, forró szívvel született.

Igaz, ami igaz, fiúk voltak egytől-egyig.

Így hát nagy boldogságban éltek, amíg csak élhettek, még tovább is.

Egyébként nem is az a sok bonyolult és szomorú gondolat volt a szépséges királykisasszony neve.

Hanem az, hogy Zsuzsi.

Mennyivel szebben hangzik.

Ugye?

***

Érdemes újra felfedezni a diafilmek világát.