Kornai János válaszol a fel nem tett kérdésekre

 

Tisztelt Professzor Úr! Köszönöm az előadást! A kérdésem: Lehet- e a demokráciát és ezáltal a kapitalizmust "exportálni" (ld. Afganisztán és Irak kérdése)? A Professzor Úr által említett hat karakterisztikának véleményem szerint csak 2-3 igen válasza lehetséges jelenleg az említett országok tekintetében. További kérdés, hogy jobb-e így, hogy az erőszakos beavatkozás megtörtént? Professzor Úr szerint melyek azok a fő pontok amelyek szükségesek a "siker" érdekében? Válaszát előre is köszönöm! (Sándor Roland)

Erről manapság sok vita folyik, elsősorban az USA-ban. Ott van olyan irányzat, amely a kérdésre határozottan igennel felelne, de olyan is, amely egyértelműen nemet válaszolna.

Saját álláspontom a következő. Mindenekelőtt fel kellene bontani elemeire az "export" fogalmát ebben az összefüggésben. Eszmék természetesen "exportálhatók": abból az országból vagy régióból, amelyben megszülettek, átterjeszthetők más országokra. A demokrácia eszméje és gyakorlati tapasztalata a nyugati civilizáció terméke, előzménye az antik görög korban jelent meg, modernebb alakjai pedig Nyugat-Európában és Észak-Amerikában alakultak ki. Az első demokratikus országokból az eszme tovább terjedt más európai országokba, majd olyan országokba is, amelyek kívül esnek az egykori nyugati civilizáció határain. Korunkban a modern telekommunikáció lehetővé teszi az eszmei hatás sokkal intenzívebb és gyorsabb terjedését.

A kérdés egy másik dimenziója: lehet-e katonai erőszakkal terjeszteni a demokratikus államformát, háborúban legyőzve egy ország nem-demokratikus rezsimjét és utána a megszállott országra szinte ráerőszakolni a demokratikus kormányzati formát. A történelmi tapasztalat azt mutatja, hogy ez bizonyos körülmények között eredményes lehet, lásd például a II. világháború utáni Nyugat-Németország és Japán esetét. Egy levél terjedelmi korlátain messze túlmenne annak elemzése, miért volt ez ott lehetséges és eredményes. Csak egy tényezőt említek meg: ezek gazdaságilag fejlett országok voltak, amelyekben sikerült gyorsan visszaállítani a termelés háború előtti szintjét. Mindkét országban rendkívül gyors volt a gazdasági növekedés, s ezzel együtt a lakosság jólétének emelkedése is. Ez megkönnyítette a demokratikus kormányzati formák gyors befogadását.

Van egy másik elgondolkodtató példa, mégpedig India. Ma ez az ország a világ legnépesebb demokráciája. India mai demokratikus államformája nem választható el attól, hogy India az angol gyarmatbirodalom része volt, bizonyos állami intézményeket az angol uralom kényszerített Indiára, sok mindenben (pl. az igazságszolgáltatásban) az angol mintát utánozták. India angol meghódításától a független demokratikus India létrejöttéig igen hosszú idő telt el. És ez már elvezet nehéz elemzési és értékelési kérdésekhez. Ami az okozati elemzést illeti: meg kellene magyarázni, hogy az egykori angol gyarmatbirodalom országai közül miért vált India az angol mintát követő demokráciává, miközben más gyarmatok függetlenségük elnyerése után nem váltak demokráciává. A függetlenségért és a demokráciáért az indiaiak sok nemzedéken át súlyos árat fizettek, sok szenvedésbe és küzdelembe került, míg elérték. Értékfüggő kérdés: "megérte-e". A "megéri" kifejezést átvitt értelemben használom. Tulajdonképpen össze nem mérhető dolgokat mérünk mégis össze: szenvedéseket az egyik oldalon, a demokrácia előnyeit a másik oldalon.

Az elmondottakból világos, hogy nincsen univerzális válasz a feltett kérdésre. A magam részéről nem vagyok kész arra, hogy egy egyszerű igennel vagy egyszerű nemmel feleljek, amikor az általános kérdést az afganisztáni vagy az iraki esetre vonatkoztatják. Még nem válaszolható meg, vajon képes lesz-e gyökereket ereszteni ott a demokrácia. Lehet, hogy igen, lehet, hogy nem - az sem biztos, hogy mindkét ország útja azonos lesz-e ebből a szempontból. S még ha a válasz igenlő lenne is, nyitva marad az értékfüggő kérdés. Megint az említett átvitt értelemben használva a kifejezést: "megéri-e" a demokrácia létrehozása az érintett két ország saját lakosságának és megéri-e azoknak, akik a demokráciát oda exportálják, azokat az áldozatokat, amelyekkel a folyamat végigvitele együtt jár? Vállalják-e a demokráciáért hozott áldozatokat a demokrácia kedvező hatásainak kedvéért azok, akik a demokráciát "exportálják" és azok, akik "importálják"?

A Professzor Úr említette, hogy a társadalmi különbségek nagyobbak, mint a nyugat-európai államokban, és arról is beszélt, hogy a társadalmi különbségek a kapitalista rendszerek egyik jellemzőjeként ismertek. Honnan várható akkor megoldás? (Előd)

Tapasztalatilag is igazolható és elméletileg is megmagyarázható, hogy az eredményesen működő piacgazdaság elég nagyfokú vagyon- és jövedelemegyenlőtlenséggel jár együtt. Ez a kapitalizmus rendszerspecifikus tulajdonsága, ezt a jelenséget a kapitalista rendszer állandóan újratermeli.

Bizonyos fokú egyenlőtlenségnek funkciója van a kapitalista rendszeren belül: nagy ösztönzést ad kiváló teljesítmények elérésére az üzleti világban, a technikai fejlődésben és újításban, a tudományos kutatásban és sok más szférában. Egyenlőtlenséget szül az igazi verseny, ahol a győztesnek óriási a jutalma, s vannak igazi vesztesek. Egy-egy nagy vállalkozási sikert a bukások százai és ezrei kísérik - de mert esély van óriási sikerre, mégis mindig sok új vállalkozás jön létre. E nélkül a verseny nélkül a kapitalizmus nem tudta volna produkálni a maga óriási teljesítményét a gazdasági növekedésben, újításban, műszaki fejlődésben.

Ami így létrejön, az bántja sokak igazságérzetét. Itt értékfüggő kérdésekhez jutottunk el. Nincsen konszenzus abban, mi az "igazságos" vagy "méltányos" jövedelemeloszlás. Erről különböző elméletek és különböző politikai irányzatok egymástól eltérő álláspontot foglalnak el.

Elég szélesen (bár nem teljesen általános általánosan) elfogadott álláspont, hogy szükség van ebben a vonatkozásban állami újraelosztásra. Magam is elfogadom ezt az álláspontot. Az állam elveszi, adóterhek formájában, a tehetősebbektől jövedelmük egy részét, és azt valamilyen formában azoknak juttatja, akik rászorulnak. De még azok között is, akik az állami redisztribúciót helyeslik, sok vita folyik egész sor igen fontos kérdésben:

- Milyen mértékű legyen a redisztribúció, hogy az ne gyengítse kártékony mértékben a jövedelmi különbségek ösztönző erejét?
- Mire és hogyan kell felhasználni az így elvont erőforrásokat? Meghatározott kritériumok szerint közvetlen pénzjuttatással kell támogatni egyes társadalmi csoportokat? És/vagy bizonyos fajta termékeket és szolgáltatásokat kell kedvezményesen juttatni? És/vagy bizonyos közérdekű beruházásokat kell államilag finanszírozni, azzal a célzattal, hogy az végső soron igazságosabbá tegye az elosztást, a tudás megszerzését, az egészség megóvását? és így tovább.

Mivel sem az alapvető elvekben, sem a megvalósítás módozataiban nincsen társadalmi egyetértés, a kérdésben szereplő "megoldás" szót nem tudom értelmezni.

Bíztatónak tartom, hogy sokféle olyan rendszabályt hozhat és sokféle olyan intézményt alakíthat ki az állam (a mindenkori parlament és kormány), amely gyakorlatilag előmozdítja a társadalmi szolidaritás jegyében a méltányosabb elosztást, enyhíti a kiélezett jövedelemegyenlőtlenség okozta visszásságokat és bajokat - és ezt megteheti úgy, hogy elnyerje hozzá a lakosság nagy részének támogatását.