Ilyen volt a Titanicot elsüllyesztő jéghegy

Percek alatt kihűltek és meghaltak az áldozatok az óceánban, de a jéghegynek túl meleg volt a víz. A Titanicot elsüllyesztő jéghegy története körülbelül Tutankhamon fáraó uralkodása idejében kezdődött, és az ütközés utáni évben biztosan véget is ért.

Alig maradt fent fényképfelvétel arról a jéghegyről, amellyel ütközve elsüllyedt a Titanic, hiszen a hajó utasai és személyzete közül senki sem törődött azzal, hogy süllyedés közben lefotózza. Az amerikai parti őrség archívumában több korabeli felvétel is szerepel a jéghegyről, amelyeken több-kevesebb valószínűséggel azonosíthatók a végzetes ütközés nyomai.

A lenti felvételt egy német óceánjáró, az SS Prinz Adalbert főpincére készítette április 15-én, néhány kilométerre hajózva attól a helytől, ahol a Titanic elsüllyedt a 15-ére virradó éjszakán. A főpincér még nem tudott a tragédiáról, tehát nem a dokumentálás szándékával fényképezett, hanem vörös festékfoltot vett észre a jéghegy vízvonalánál. Ez arra utalt, hogy az utóbbi tizenkét óra alatt hajóval ütközött.

A második felvételt William Squares De Carteret kapitány, a Minia kábelfektető hajó parancsnoka készítette. Meglehetősen kevés ilyen, a tenger alatti távközlési kábelek elhelyezésére épített hajó létezett akkoriban. A Miniát a holttestek és a roncsok kiemelésére irányították a Titanic elsüllyedésének helyszínére.

De Carteret beszámolója szerint ez volt az egyetlen jéghegy a térségben, továbbá a vörös festéknyom is árulkodó volt. Vita van a tengerkutatók és a történészek között abban, hogy vajon tényleg ez volt-e az egyetlen jéghegy a tragédia helyszínén, azonban az ütközés nyomai világosak - vagyis jó esély van rá, hogy foltot a Titanic hagyta.

A tervezőasztaltól az elsüllyedésig mindössze öt év telik el a hajó történetéből, a tragédiát okozó jéghegy kora viszont több mint háromezer évre nyúlik vissza a Gawker bloghálózat io9 tudományos blogja szerint. Gleccserkutatások azt valószínűsítik, hogy a szóban forgó jéghegy története Kr. e. 1000 körül kezdődött egy bőséges havazással Grönland nyugati partvidékén. Néhány hónap alatt a hóréteg egyre tömörebbé vált, majd az újabb és újabb hórétegek nyomása miatt jéggé tömörödött a következő évtizedek alatt.

A gleccserek jege lassan nyugat és a tenger fele mozdult el. Amikor a gleccser nyelve már a vízbe nyúlik, a hullámverés hatalmas darabokat tör le belőle - ezt a folyamatot nevezik borjadzásnak. Grönlandon körülbelül háromezer évig telik el a hóréteg leesésétől a jéghegy leszakadásáig.

Ahogy sziget partjait elhagyják a jéghegyek, történetük viszonylag gyorsan véget ér, mert az Antarktisszal ellentétben a jégtömböket az áramlatok a sarkkörtől délre sodorják, és a melegebb tengervízben elolvadnak. A Titanic-jéghegy valószínűleg a Baffin-öbölt elhagyva a Davis-szoroson át a Labrador-tengerre érve bukkant fel az Atlanti-óceánon.

A Titanic tehát egy olyan jégheggyel ütközött, amely kivételesen nem olvadt el útja során. A grönlandi gleccserek évente 15-30 ezer jéghegyet borjadzanak, ám csak egy százalékuk éri el az atlanti vizeket. 1912. április 15-én ez a jéghegy már 2700 kilométerre tartózkodott délre a sarkkörtől.

Egy harmadik felvétel a Titanic-jéghegyről

A katasztrófa éjjelén -2,2 Celsius-fokos volt a tengervíz. Noha a kihűlés maximum háromnegyed órán belül végzett a vízbe került utasokkal, ez a hőmérséklet nagyon melegnek számít a jéghegy fennmaradása szempontjából. Az Atlanti-óceán északi részére kisodródott jéghegyek a leszakadástól számított két-három éven belül elolvadnak. Ez azt jelenti, hogy a végzetes darab 1910-ben vagy 1911-ben szakadhatott le egy grönlandi gleccserről, és 1912 végére - vagy legkésőbb az 1913-as év folyamán - elolvadt, kimutathatatlan mennyiségű édesvízzel enyhítve az óceán vizének sókoncentrációját.