Le a verebekkel! És negyvenmillióan meghaltak

Chinese peasants pump the water to irrigate their field as an old man ploughs a rice field in November 1954 in Hunan province.

A Mao Ce-tung meghirdette Nagy Ugrás egyik első lépése a kártevőnek tekintett verebek kiirtása volt Kínában, amely más intézkedésekkel együtt a 20. század legsúlyosabb éhínségéhez vezetett. Bemutatjuk a világ fontos, de alig ismert környezeti katasztrófáit.

Kína elmaradott agrárország, de néhány év leforgása alatt belép a fejlett ipari államok sorába: ez volt Mao Ce-tung, a Kínai Népköztársaság kormányfőjének, majd első elnökének és diktátorának programja, amelyet 1958 januárjában hirdetett meg.

Az úgynevezett Nagy Ugrás keretében a párt mindent a vas- és acélgyártásnak rendelt alá. Erőltetett iparosításba kezdtek, milliószámra terelték az embereket a városokba, emiatt több vidéken teljesen leállt a gazdálkodás. A parasztgazdaságokat népi kommunákba vonták össze, ahol minden termelőeszköz közös tulajdonnak számított. A vasipari hajszára jellemző, hogy Mao kifejezetten támogatta, hogy a telepólések határában is ezrével építsenek kis vasolvasztó kemencéket.

A Nagy Ugrás nem csak közvetett módon, a túlhajszolt iparosítással, a mérnökök nélkül kivitelezett grandiózus öntözőberuházásokkal vezetett környezeti katasztrófához, hanem rögtön az egyik első intézkedés révén. Mao ugyanis Négy Kártevő néven „közegészségügyi kampányt” hirdetett: ki kellett irtani a verebeket, a patkányokat, a moszkitókat és a legyeket.

Mezei veréb. Majdnem teljesen sikerült kipusztítani az egyik leggyakoribb madarat Kínából. Az állomány csak évekkel a kampány vége után állt helyre Forrás: Wikimedia Commons

A feketelista

Nem hivatalosan az akciót „Ölj meg egy verebet!” kampánynak hívták. A mezei veréb (Passer montanus) azért került feketelistára, mert Mao érvelése szerint felcsipegeti a vetőmagot, megfosztva a dolgozó népet munkája gyümölcsétől.

A dolgozó nép és a tanulóifjúság pedig serpenyőket, fazekakat, dobokat ütögetve zavarta el a madarakat ahonnan csak lehetett, arra kényszerítve őket, hogy kimerülve zuhanjanak a földre. A fészkeket leverték, a tojásokat összetörték, a fiókákat megölték. A gyárak, állami intézmények és iskolák kitüntetést, jutalmakat kaptak, attól függően, hogy mennyi verebet öltek meg. Csak Santung tartományban 2,8 millió madár pusztult el.

A következmények

A kampány miatt a mezei veréb alig két év alatt szinte teljesem kihalt Kínából, ám emiatt elképesztő mértékben elszaporodtak a sáskák és az egyéb rovarok a földeken. A rizstermés a növekmény helyett jelentősen lecsökkent. Amikor erre 1960 áprilisában fény derült, a maoista vezetés átállította a kampányt. A veréb helyébe az ágyi poloska lépett, de már késő volt.

Szántás és öntözés egy rizsföldön Kínában 1954-ben. Mao pár év alatt akarta behozni azt a lemaradást, ami majd csak az 1990-es, 2000-res években sikerült többé-kevésbé Forrás: Origo

A verébirtás súlyosbította a Nagy Ugrás okozta problémákat, a fent említettek mellett az erőltetett erdőirtást és a túlzott rovarirtó-használatot. A mezőgazdaság erőszakos átalakítása és a felelőtlen gazdálkodás a környezeti károkkal együtt túlzás nélkül katasztrofális éhínséghez vezetett. Mindezt a Sárga-folyó 1959. júniusi áradása, és egy 1960-ban bekövetkezett szárazság tetézte.

Az élelmiszerhiányt súlyosbította a párt politikája. Míg a városi dolgozó rétegnek joga volt bizonyos gabonamennyiséghez, a parasztoknak kötelező volt beszolgáltatniuk a központilag előírt kvótát, és elvileg a fölöslegükből tartották fent a családjukat. Mivel a helyi vezetés rendszeresen kozmetikázta a termésről szóló adatokat, a falun élőknek alig, vagy egyáltalán nem maradt élelme. Vannak arról szóló beszámolók, hogy a gabonaraktárakat nemtörődömségből nem nyitották meg az éhezők előtt.

Több tízmillióan haltak meg

A kínai kormány statisztikái szerint 1958 és 1961 között 15 millióan haltak meg azért, mert nem jutottak elegendő táplálékhoz. A körülbelül 70 milliós Szecsuán tartományban például 11 millióan pusztultak el. A nem hivatalos statisztikák inkább 20-45 millió áldozatról beszélnek. Frank Dikötter, a modern Kína történetével foglalkozó holland történész legalább 45 millió halottról ír az éhínségről szóló 2010-es könyvében (Dikötter különengedéllyel kutatott kínai helyi levéltárakban).

A katasztrófát így érzékelteti egy Hongkongban 2008-ban megjelent dokumentumkötet egyik megszólalója. Jü Töhung egy délkelet-kínai város pártvezetőjének titkára volt 1959-1960-ban. Mind mondta: „Az egyik faluban száz hullát láttam, elmentem egy másikba, és ott is százat. Senki sem törődött velük.

Az emberek azt mondták, a kutyák falják fel a testeket. Nem igaz, mondtam. A kutyákat már nagyon rég megették az emberek.”