Kajálj, meditálj, szexelj

Az Ulpius két éve már kiadta Elizabeth Gilbert önéletrajzi ihletésű sikerregényét, de a filmpremier apropóján a kiadó még egyszer megfuttatja a könyvet, ezúttal új, Julia Robertses és Javier Bardemes borítóval. A magyar mozikba csak októberben érkezik a film, de addig is készüljünk, minket is Eat Pray Love-mánia fenyeget. A neten már beszerezhetjük a kellékeket: Eat Pray Love-aromagyertyát, -szájfényt és -útikönyvet.

Elisabeth Gilbert: Eat Pray Love, Ízek, imák, szerelmek, Ulpius Ház, 2010, 464 oldal, 3499 Ft (ford. Balázs Laura) (felül a régi, alul az új borító)

Beismerő vallomással kell kezdenem: Elizabeth Gilbert alaposan átvert. Valahol a 30-40. oldal táján jártam az Eat Pray Love-ban, amikor először arra gondoltam, ennek a nőnek ENSZ-főtitkárnak kellene lennie, műholdakon kellene szállítani a szavait idegen civilizációk felé, de minimum fel kéne kérni, hogy segítsen összedobni, khm, egy közelebbről meg nem nevezett közép-európai ország készülő új alkotmányát. Néhány lapozással és ugyanennyi magam elé bambulással később, még garantáltan a 60. oldal előtt viszont az járt a fejemben, óvjon az ég minden pasit, háziállatot és szobanövényt, aki valaha a közelébe került. És ez így folytatódott, a csodálat mély döbbenete váltakozott az agyzsibbasztó tanácstalanság idegrángásaival, újra meg újra, egészen az utolsó sorig. Most, hogy letettem a könyvet, okosabbnak illene lennem, de szégyenszemre továbbra sem értem, mi ez az egész.

Boszorkányos profizmussal megírt sikerregény, az biztos. Az ún. kreatív írást okító kurzusokon a legelső dolog, amit a potenciális elizabethgilbertek (stephaniemeyerek, danbrownok) agyába belevésnek: végy egy jól bevált receptet, aztán bátran kombináld egy másik jól bevált recepttel. Az Eat Pray Love szerzője nem érte be kettővel. Fogott egy üstöt, majd beledobta, amit a szubjektív útirajzokból, az örök földi boldogságot ígérő önsegítő könyvekből, az évezredes keleti gondolkodásmódot vékonyka füzetecskékben magyarázó kiadványokból és a divatos szingliregényekből ellesett. A végeredménynek minden számítás szerint olyasminek kellene lennie, mintha Mark Twaintől olvasnánk a Jámbor lelkek külföldön-t, miközben belső hangunk szelíden érfelvágásra biztat, a sok füstölőtől bódító köd száll az agyunkra, a figyelmünket pedig folyton eltereli Bridget Jones plazmatévénk képernyőjére kimerevített tökóriási bugyija.

Az Eat Pray Love mégsem ez, hanem alig észrevehető módon, már-már hibátlanul összeszerkesztett három kisregény, a végén teljesen feleslegesen nyakon öntve Hedwig Courths-Mahlerrel (jó, tudom, pont ettől csörög a kasszagép, de akkor is: ha én fiatal, öntudatos, okos nő lennék, kikérném magamnak, ha egy másik fiatal, öntudatos, okos nő hülyének nézne).

A történet roppant egyszerű: válást és szerelmi csalódást feledni próbáló harmincas New York-i írónő elhatározza: helyrerakja önmagát és valahol odabent a sötétben megkeresi Istent. Egy évet szán a nagy ívű projektre. Négy hónapot Olaszországban tölt finom falatok korlátlan, valamint a helyi kultúra óvatos fogyasztásával. Négy hónapig egy indiai asramban (az egyszerűség kedvéért fordítsuk jógaközpontnak) él, ahol változó lelkesedéssel meditál, vagy legalábbis valami olyasmivel próbálkozik, amit a nyugati ember nagyképűen meditálásnak nevez. Végül négy hónapra Indonéziába költözik, azzal a szándékkal, hogy itt majd leülepszik az élvezetek és a magábafordulás előző hónapjainak minden sorsfordító tanulsága - mint medrében a folyó söpredéke.

A háttéranyag, ahonnan az írónő gondolatokat merít, szemkápráztatóan színes, mégis egységes. Idéz Avilai Szent Teréztől és Walt Whitmantől, a sorok közt rejtve Kurt Vonneguttól és Joseph Hellertől, sőt még az R.E.M. legismertebb slágeréből is, közben sehol nem döccen a szöveg, sehol nem lóg ki a lóláb. Az olaszországi rész sodró és élvezetes, kultúrtörténeti és gasztronómiai kalandtúra, egyben könnyed merengés az illúzióról, hogy gondtalan emberek között könnyebb a gyógyulás és mindenki számára van remény.

Az indiai rész környezetfestő epizódjai szintén elsőrangúak, a filozofikus-ezoterikus merengések értékéből viszont sokat levon, ha közben az olvasó ráncolja a homlokát, mert amit olvas, finoman szólva nem túl eredeti (másfelől ugyanakkor mi eredetit lehetne találni bármilyen filozofikus-ezoterikus merengésben - hadd engedjem meg magamnak ezt a szintén cseppet sem eredeti, fentiekhez hasonló mélységű megállapítást).

A harmadik, indonéziai rész megint csak kiválóan indul, az írónő szellemes és bölcs, a főhősnőért aggódom, mint egy közeli jóbarátért, akit messzire sodort a sors, a balinéz füvesember, Ketut Liyer élettörténete pedig a legtisztább, szívszorító szépirodalom. És aztán teljesen váratlanul történik valami felfoghatatlan és megbocsáthatatlan.

Lányok, asszonyok, esedezve kérem, valaki magyarázza meg nekem, mi abban a jó, ha 365 napos szexmentességi fogadalmunkat valahol a háromszázadik nap táján, egészen addig kiváló regényünket pedig pontosan a 397. oldalon tönkretesszük? Előbbi még talán menthető lenne vérbő szenvedéllyel vagy éteri tisztaságú szerelemmel (esetünkben nem erről van szó), de utóbbi kivételesen ritka, lelombozó hiba. Nincs szenvedély, nincs szerelem, csak dramaturgiailag és meditációértelmezésileg totálisan indokolatlan összefekvés, meg maszturbálás és hüvelygyulladás, mert hátha lesz belőle valami, meg különben is, miért ne. Vagy a fiatal, öntudatos, okos nők tényleg ilyenek? A fiatal, öntudatos, okos nők szerint nincs ezzel semmi hiba?

A regénnyel néhány - kissé elvakult és elvadult - feminista kritikus szerint viszont van: szerintük nem több, mint egy kiváltságos anyagi helyzetű, önnön felsőbbrendűségében fürdőző, gőgös amerikai fehér nő siránkozása, amelyre mára már külön iparág épült. A neten két perc alatt rendelhetünk Eat Pray Love-parfümcsomagot, csilivili Eat Pray Love-szájfényt, gondűző Eat Pray Love-aromagyertyát, és szellemi megtisztulásunkat segítő Eat Pray Love-imafüzért. Egy utazási iroda társasutakat szervez a regény helyszíneire, a Lonely Planet akciós csomagban kínálja az Olaszország-, India-, Bali-útikönyveket, az amerikai mozik augusztus közepe óta játsszák a Julia Roberts és Javier Bardem főszereplésével készült hollywoodi változatot (tervezett magyarországi bemutató: október 14.) Apropó, film: az imdb szavazói nincsenek tőle elájulva (jelen pillanatban 4,7-en áll a mutató, tízből), kíváncsiak vagyunk.

Az írónő új életet szeretett volna kezdeni, ami vagy sikerült vagy nem (ezt csak ő tudhatja, ugyebár), de könyve vitathatatlanul életre kelt és azóta is önálló életet él: bemasírozott a popkulturális ikonok panteonjába. Nyolcmillió példány már elkelt belőle,185. (!) hete tartózkodik megszakítás nélkül a New York Times (paperback nonfiction) bestseller-listájának élmezőnyében, e sorok írásakor épp ismét vezeti azt, Hillary Clintontól Meg Ryanig számos híresség hangot adott rajongásának, és még a South Park alkotóit sem hagyta hidegen (13. évad, 4. rész, Eat Pray Queef, engedelmükkel a címet nem fordítanám le).

Az Eat Pray Love igaz történeten alapuló mese a nőről, aki önmagát és Istent kereste, de valami egészen mást (is) talált. Megérdemelte, ehhez kétség sem fér. A többi kiderül a folytatásból, Hűség, Eat Pray Love címmel keressük majd boltokban.

Glózik Gábor