Sem Dr. House, sem Vészhelyzet

Ian McEwan nagyon nagy író, szögezzük le az elején. Szombat című művét - bármilyen kiváló is - mégsem ajánljuk akárkinek: cinikus, fásult, "én már mindent láttam a világból"-beállítottságú ismerősünknek ne adjuk a kezébe. Azoknak viszont, akik kedvelik a szellemi kihívásokat, mindenképp. Nagy örömet szerzünk vele.

Ian McEwan: Szombat, Ulpius-ház, 2010, 384 oldal, 3.499 Ft (ford. Lukács Laura)

Nehéz egy kultikus szerzőn fogást találni, McEwan pedig vitathatatlanul az, legkésőbb az Amszterdam óta. A Szombat-ban is megingathatatlan magabiztossággal hozza a stílust, melyet jobb híján úgy jellemeznénk (előre is elnézést a többszörösen felségsértő, suta és vulgáris hasonlatért): egy prousti ihletésű szövegalap megkunderásítása. McEwan vitathatatlan mestere annak, hogyan építsen fel egyetlen tekintélyparancsoló, impozáns gondolatmonstrumot több száz oldalon át hömpölygő, sokszor a szentimentalizmus szélén imbolygó tudatfolyamból, ráadásul úgy, hogy a műalkotás összetartásához olykor akár a közhelyszerűségig leegyszerűsített morálfilozófiai eszmefuttatásokat használ kötőanyagnak. Mert a Szombat - ahogy az McEwan esetében lenni szokott - elsősorban műalkotás és csak másodsorban regény.

Cselekménye természetesen azért még van: Henry Perowne, középkorú orvos egyetlen napját mondja el. A főszereplő alig titkoltan a szerző alteregója, lakóhelyük, családi hátterük is hasonló, McEwan pedig épp oly precizitással igyekszik írni, ahogyan egy agysebész operál. Perowne, akárcsak a többit, pontosan megtervezi ezt a napját is, de az élet ezúttal közbeszól, még pedig egy lángoló hajtóművekkel kényszerleszállást végrehajtó repülőgép tudatalattiban elraktározódó nyomasztó képében, valamint egy jelentéktelen közúti balesetben szerzett nemkívánatos új ismerős személyében. Huszonnégy óra alatt végigéljük Perowne múltját és jelenét, intim közelségből lessük meg családtagjait és kollégáit, feltérképezzük személyiségének számos kimutatott és rejtett rétegét. Olyan mélységig ismerünk meg egy embert, méghozzá egy ízig-vérig 21. századi embert, ahogy a való életben sosem (nem mellesleg az agy működését és az agysebészek világát érintő részek - kísérteties szépségük okán - már-már transzcendencia-közeli állapotba ámítják az erre kicsit is fogékony olvasót).

McEwan a szavak, a szerkezet és a gondolatok ihletett művésze, nem a történetmesélésé: sokkal inkább esztéta, mint dramaturg. A Szombat kulcsjelenetei közül kettőt is csak a kristálytiszta esztétikum, a megformáltság tesz élővé és működőképessé. Mindkét említett esetben az intelligencia győzedelmeskedik az ösztönös agresszióval szemben, és ezen az ingatag ponton, valljuk be, könnyedén borulhatna minden. Perowne egyszer úgy menekül meg az életveszélyből (de minimum úgy kerül el egy kiadós verést), hogy támadójánál néhány külső jegy és megnyilvánulás alapján Dr. House-nál is könnyedebben Huntington-kórt diagnosztizál. Később egész családja annak köszönhetően kerül el egy fenyegető tragédiát, hogy vérben forgó tekintetű agresszoruk minden előzmény nélkül elérzékenyül egy 19. századi költeményen. Mindez tűnhetne komolytalannak, sőt nevetségesnek is, de a patikamérlegen kiszámított feszültségadagolásnak és a sebészi pontossággal megválasztott és összeillesztett szavaknak köszönhetően a kritikus szituációkban rejlő csapda, mely első pillantásra az íróra jelent veszélyt, végül mégis az olvasót ejti rabul.

McEwan a Szombat -ban egy helyütt így ír: "...eddig csak azt látta igazolva, hogy a szépirodalom túlságosan telve van emberi tökéletlenséggel, parttalanul terjeng, vaktában próbálkozik, és ezért nem tud meríteni abból a bonyolultságtól mentes csodából, amelyet a nagyszerű emberi találékonyság, a lehetetlennek látszó célok káprázatos megvalósítása képvisel." Ha akarom, a Szombat -ra mindez igaz: bizony tele van emberi tökéletlenséggel, parttalanul terjeng és vaktában próbálkozik. És mégis, ha kellő türelemmel és elkötelezettséggel olvassuk, maga a nyomtatott cáfolat. De legalábbis bonyolultságtól nem mentes majdnem-csoda, egy lehetetlen cél már-már hibátlan, káprázatos megvalósítása, kivételes képességű alkotó vezeklése a vágyért, amely a tökéletesség elérésére irányul. Nagy kár, hogy mi olvasóként cseppet sem vagyunk kivételesek, és végig az motoszkált a fejünkben, mi lenne, ha a regény inkább Perowne egy teljesen eseménytelen szombatját, esetleg épp ellenkezőleg, egy a repülőgép-katasztrófa miatt drámaian mozgalmas napjának Vészhelyzet-szerűen megörökített krónikáját mondaná el. A jelenlegi verziót pedig egyszerűen csak meghallgatnánk az Országos McEwan-összefoglaló Versenyen.

Glózik Gábor