Bush védőbeszéde

Bár állítólag George Busht nem igazán érdekli, hogy milyen az elnöksége megítélése, önéletrajzi könyve egy hosszú érvelés a saját igaza mellett. Nem egy megkerülhetetlen olvasmány, de akit érdekel az amerikai politika, és nem riasztják el a fordítási hibák, annak érdemes elolvasnia, hogyan látja az új évezred viharos első éveit a történések legfőbb alakítója.

George W. Bush: Döntési helyzetek, Ulpius-ház, 2010, 616 oldal, 4999 Ft (Darvas Eszter, Tüzér Judit, Gárdos Bálint, Nagy Zsolt, Tomori Gábor, Tóth Attila)

2006 tavaszán, egy napsütéses áprilisi napon sajtótájékoztatót tartott a Fehér Ház Rózsakertjében George W. Bush elnök. A meghirdetett téma az új költségvetési igazgató kinevezése volt, de az újságírók helyette arról faggatták az elnököt, hogy nem tervezi-e esetleg kirúgni Donald Rumsfeld védelmi minisztert, akinek alkalmasságát korábbi magas rangú katonák is megkérdőjelezték. Bush kiállt minisztere mellett, aki szerinte "jó munkát végez". Azt mondta, hogy ismeri a kritikákat, olvassa a címlapokat, viszont emlékeztetett mindenkit, hogy a végső döntés az övé. Ekkor hangzott el a szájából ez az emlékezetes mondat is: "Én vagyok a döntéshozó, én döntöm el, hogy mi a legjobb. És Don Rumsfeld számára az a legjobb, ha védelmi miniszter marad."

Ez a mondat később önálló életre kelt. A bírálók gúnyos felhangokkal emlegetik, mint az elnöki önteltség példáját, Bush azonban valószínűleg egyáltalán nem bánta meg, hogy kimondta. Büszke arra, hogy nehéz ügyekben hozott meg döntéseket, és nem zavarja, hogy ezzel rengeteg ellenséget szerzett magának. Erre a döntéshozói jellemvonásra próbál ráerősíteni a korábbi elnök tavaly novemberben megjelent könyve, amelynek címe Döntési helyzetek(angolul Decision Points). Ez nem egy hagyományos önéletrajz, az eseményeket nem kronologikusan követi, hanem a fontosabb döntések körülményeit, hátterét mutatja be. Bár szó van benne Bush gyerekkoráról (itt az egyik legbizarrabb történet, amikor elmeséli, hogy anyja elvetélt és megmutatta neki a magzat üvegbe zárt maradványait), az ifjúkori bulizásokról és későbbi alkoholproblémákról, a könyv nagy része a nyolcéves elnökség alatt meghozott legfontosabb döntésekre koncentrál.

Bush rendkívül népszerűtlenül fejezte be az elnökségét, és nemcsak a politikai ellenfeleitől érkező támadásokat kellett elviselnie, de saját pártjából is sokan elfordultak tőle. Ezt világosan lehetett látni a 2008-as elnökválasztásban, amikor a republikánus elnökjelöltségért küzdő politikusok kifejezetten igyekeztek elkerülni, hogy mutatkozzanak vele. Ő akkoriban azt mondta, hogy nem zavarja a népszerűtlenség, és még viccelődött is azzal, hogy amikor a történészek megítélik majd a tevékenységét, akkor ő már rég halott lesz. Maga a könyv és annak felépítése, a vitatott döntésekre való koncentrálás is azt mutatja azonban, hogy Bush nyilván szeretné befolyásolni ezt a majdani értékelést.

Nem túl meglepő módon az egykori elnök helyesnek tartja szinte mindegyik döntését. Még azokat is, amelyek utólag helytelennek bizonyultak, ezekről ugyanis elmagyarázza, hogy az adott helyzetben nem lehetett más utat választani. Így tesz például a 2007-ben elindított iraki csapatlétszám-növeléssel, amely Bush elnökségének egyik kritikus pontja volt. Akkoriban tombolt az erőszak Irakban, az amerikai választók rendkívül elégedetlenek voltak a háború kezelésével. Sokan azt javasolták az elnöknek, hogy a vesztesnek ígérkező helyzetben inkább vonja ki a katonákat, ő azonban épp az ellenkezője mellett döntött. Ez végül is eredményesnek bizonyult, az Irakban végrehajtott lázadásellenes stratégia nyomán látványosan csökkent a merényletek és robbantások száma. Bush ugyanakkor ezzel lényegében azt is beismerte, hogy helytelen volt az a korábbi, már a háború 2003-as indításakor is vitatott stratégia, hogy viszonylag kevés katonával foglalják el Irakot. "Sokat töprengtem, vajon nem kellett volna-e korábban elrendelnem a csapatlétszám-növelést" - írja a könyvben az egykori elnök, de aztán megnyugtatja saját magát, hogy ha hamarabb próbálkozott volna ezzel, akkor nem kapott volna hozzá megfelelő politikai támogatást.

A sokat bírált döntések magyarázatakor Bush szinte minden fejezetben hozzányúl ahhoz az eszközhöz, hogy politikai érvelését kiegészíti személyes történetekkel. Feltűnnek elesett katonák hozzátartozói, akik győzködik arról, hogy ne hagyjon fel a háborúval, előkerülnek választói levelek, amelyekben biztosítják döntései helyességéről, és megjelennek olyan külföldiek (például afganisztáni nők), akik az amerikai lépéseknek köszönhetik, hogy szabadabban élhetnek. Nyilván nem lenne nehéz hasonlóan megható ellenpéldákat is találni, de nem ez az első politikusi önéletrajz, amely igyekszik a történtek derűsebb oldalát megmutatni. Ez egy ilyen műfaj, és aki kézbe veszi, tudja, hogy nem egy árnyalt, tárgyilagos beszámolót fog olvasni.

Az már inkább csalódást keltő, hogy nem sok újdonságot tudunk meg a könyvből a Bush-elnökség színfalak mögötti történéseiről. A novemberi megjelenéskor is csak néhány apróbb részletet emeltek ki az újságok, például azt, hogy személyesen engedélyezte a waterboardingnak nevezett durva vallatási módszert, hogy Dick Cheney alelnökkel volt egy kemény vitája egy kegyelmezési ügyben (erről ráadásul már akkoriban sokat írtak az újságok), illetve hogy elnöksége legrosszabb pillanatának azt tartotta, amikor rasszizmussal vádolták meg, miután a hatóságok képtelenek voltak kezelni a Katrina hurrikán okozta katasztrófahelyzetet. Leír ugyan egy-két személyes történetet (például azt, hogy a szeptember 11-i támadások utáni napokban egyik éjjel kiugrasztották az ágyból, és mezítláb futott a feleségével együtt egy föld alatti menedékhelyre), de a könyv nagy részét a döntések mögött meghúzódó érvek adják.

Ettől függetlenül nem rossz olvasmány, érezhető a szövegen, hogy profi szerkesztők dolgoztak rajta. Rövid elemekből épülnek fel a fejezetek, így olyan, mint egy pörgősebb dokumentumfilm átirata. Sajnos viszont a magyar fordítás több hibát is tartalmaz. Ennek lehet, hogy az az oka, hogy mivel a magyar kiadás az amerikaival egy időben jelent meg, így valószínűleg nem volt elég idő az alapos munkára. Kapkodásra utal például, hogy ugyan a könyv címe a borítón Döntési helyzetek, a bevezetőben Kritikus pontok szerepel. Egy helyen pedig összekeverték az ENSZ Biztonsági Tanácsát az elnök mellett működő nemzetbiztonsági tanáccsal. Nem zárható ki, hogy az eredeti szövegben is voltak hibák, de mindenképp fordítói tévedésre utal például az a rész, amikor a Legfelsőbb Bíróság esetében "tevékeny bírók"-ról van szó a könyvben. Az eredetiben minden bizonnyal az "activist" szó szerepel, amely egy bírói felfogásra utal: arra, hogy az adott bíró nem egyszerűen a törvény szövegéhez ragaszkodva végzi a munkáját, hanem annak szellemiségét, a törvényalkotók feltételezett szándékait is figyelembe veszi. Nem sok köze van tehát ahhoz, hogy egy bíró amúgy tevékeny-e vagy sem.

Vannak tehát problémák a könyvvel, de akit kicsit is érdekel az amerikai politika, az nem fogja megbánni, ha elolvassa. A Bush-elnökség több elemét megírták már sokkal alaposabban (például az ismert nyomozó újságíró, Bob Woodward a háborús döntéshozatalról négy könyvet is írt), a teljes képhez azonban nyilván hozzátartozik az is, hogy mit gondol a történetről annak főszereplője, az, aki a sokszor vitatott döntéseket meghozta. "Ha van egy nyilvánvaló megoldás, akkor az [ügy] soha nem érkezik meg ide, mert valaki más már rég megoldotta. Az ügyek, amelyek eljutnak az asztalomra, nehezek és összetettek, és gyakran nem jó és rossz ütközéséről szólnak, hanem két jónak a konfliktusáról" - ezt már a mostani elnök, Barack Obama mondta a Rolling Stone-nak adott interjújában a döntési helyzetek bonyolultságáról, és ha másban nem is, ebben biztosan egyetért vele George W. Bush, az Egyesült Államok 43. elnöke is.

Olvasnivaló: Potus-blog az amerikai politikáról

Pethő András