Két nagypapa sopánkodik: Umberto Eco és Carriére beszélgetőskönyve

Azt gondolnám, hogy két olyan széles látókörű, intelligens ember, mint a szemiotikus professzor-író Umberto Eco és a Bunuellel, Hanekével együtt forgatókönyveket író Jean-Claude Carriére korszerűen és bölcsen gondolkodnak a világról. De nem. Két nagypapa sopánkodik az adathordozók gyors elavulásán.

Umberto Eco-Jean-Claude Carriére: Ne remélje, hogy megszabadul a könyvektől, Európa Könyvkiadó, 2010, 291 oldal, 3200 Ft (ford. Sajó Tamás)

A könyv eltűnésén vekengeni közhelyes, unalmas és felesleges dolog, mégis manapság nagy divat, az újságírók állandóan okos és kellő tekintéllyel megáldott megmondó-embereket faggatnak a könyvek sorsáról. A Ne remélje, hogy megszabadul a könyvektőlcímet viselő beszélgetőskönyv is így születhetett: a francia újságíró (Jean-Philippe de Tonnac) szorongatta a diktafont, tiszteletteljesen hallgatott, és eközben egyetlenegy kicsit is érdekes vagy húsbavágó kérdést nem sikerült nekiszegeznie a két könyvmániás gyűjtőnek.

Mikor először ütöttem föl a könyvet, ezt még nem tudtam. Belebotlottam Pierre Ménard nevébe, és mivel ő az egyik kedvenc irodalmi hősöm, előre dörzsöltem a kezem, hogy na, ez a könyv majd igazi érzéki élmény lesz bölcsészeknek, tapicskolunk a fikcióban. Tévedtem, erre egyébként igen hamar rá lehet ébredni, mivel az újságíró rögtön az internet, e-könyv témát erőlteti.

Idegesítő, ahogy ötvenezredszerre is elhangoznak ugyanazok az érvek: fürdőkádban nem, jojózik a szem, Háború és béke, kis helyen, nem megbízható információ, a technológia változik stb. A címszavakból meg van az egész beszélgetés. Bárcsak Eco elküldené az újságírót a fenébe. De aztán egymást görgetik bele a nagypapás sopánkodásba. A beszélgetés ott éri el (igen hamar) mélypontját, amikor Eco azt veti fel, hogy az internet tűnik majd el nemsokára. Majd húsz oldallal később szégyellősen beismeri - miután addig csak fenntartásait hangoztatta a technikával kapcsolatban -, hogy tűzvész esetén ő mégis csak a 250 gigás winchesterét mentené.

Olyan dolgokra csodálkoznak rá, ami minden 90 évnél fiatalabb ember számára triviális. Pl. csodálatos, hogy megszületett a 20. században a filmnyelv; furcsa, hogy egyre sűrűbbek a vágások a filmben; elképesztő, hogyan fejlődik az orvostudomány stb. Ítéletet nem hoznak a számukra láthatóan idegen, gyorsuló világról, pedig ha már valamire kíváncsi vagyok, hát arra, mondják ki a verdiktet róla.

A könyvben persze sok érdekes információ- és gondolatmorzsa van elszórva. Például érdekes, amikor arról gondolkodnak, Franciaországban azért nem volt barokk, mert az erős központi hatalom szellemiségéhez jobban passzol a szigorú klasszicizmus. Vagy hogy Angliában azért születhetett meg a modern regény, mert tengeri hatalom lévén, egy csomó asszony csücsült otthon unatkozva, várva haza tengerész vagy kereskedő férjét. Lehetett volna-e holokauszt, ha akkor már van internet?

Kiderül, Eco látta a Borat-ot, de nem olvasta a Hiúságok vásárá-t, ateista, van humora, és legjobban Németországban fogynak a regényei. Egyszer kitalált egy fiktív szerzőt, csak hogy a könyvpiacot tesztelje (még recenziókat is írt róla), és a tévútra jutott elméletekről szóló könyveket gyűjti. Ha van ideje, szívesen öldökli számítógépen az űrlényeket, de hétéves unokája csúfosan megverte PlayStationön.

Ki lehet hát hámozni érdekességeket a könyvből, de összességében véve nem éri meg a fáradozást. Olvassuk el inkább a Foucault-ingá-t, ha Ecóval akarunk foglalkozni.

Dömötör Ági