Egyelőre bizonytalanul totyog a halott lány - kritika a Lenore-ról

Egyik szemünk sír, a másik nevet: Lenore, a cuki halott kislány végre hazánkba is megérkezett, de az első kötet szárnypróbálgatásai még nagyon távol vannak a Roman Dirge figurája körül kialakult kultusztól. (A kiadó 16 éven felülieknek ajánlja a képregényt.)

Roman Dirge: Lenore: Kokik 1., Egmont Kiadó, 64 oldal, 2199 Ft

"...most ülj tombolva tort! / Nézd, kit fed el rút gyászlepel? A kedvesedet, Lenore-t! / Őt őrzi ma gyertyaláng, ima, komor ének érte zokog - / Ó mondd, ki lehet fenségesebb, mint egy ily ifju halott? / Kit nász helyett vár gyászmenet, az kétszeresen halott!" (Edgar Allan Poe: Lenóra, Tandori Dezső fordítása)

Ezzel az idézettel kezdődik a Lenore című képregény, s ez nagyjából be is határolja a történetek hangulatát. Lenore egyenes ági leszármazottja a rajzolt gót kislányok leghíresebbjének, Wednesday Addamsnek, hasonlóan sötét és groteszk világban is él. Valaki biztosan megemlítené Tim Burtont is, ha már mindenképpen hasonlítgatni akar.

Lenore fura kis szerzet: réges-régen hétköznapi kislány volt, ám egy szomorú napon meghalt tüdőgyulladásban. Azután valahogy feltámadt, és most egy nagy, komor házban él. Barátai sem hétköznapiak: Ragamuffin egy játékbaba, amiben egy öreg vámpír lelke lakozik, az elegáns Taxidermy egy kitömött szarvas fejét (vagy valami hasonlót) visel a nyakán, Mr. Gosh (Hű úr) a zsákfejű, gombszemű uraság pedig szó szerint halálosan szerelmes Lenore-ba, amit a kislány nem nagyon tolerál, általában meg is öli ezért.

A sorozat első kötetében, a Kokik-ban mindebből egyelőre nem sok minden derül ki. Roman Dirge a bevezetőben közli is, hogy amit most látni fogunk, a Lenore-történetek legeleje. Itt még nem létezik a fura baráti társaság, csak a címszereplő, de még ő sem több egy apró kis lénynél, aki összemászkálja az oldalakat. Egyszerű sémára épülő rövid kis szkeccsek követik egymást a lapokon, és általában mindegyikben meghal valaki, legyen az állatka, tündér vagy kisbaba. A későbbiekben is rendszeresek lesznek majd a cuki halott kislánytól független képsorok, de azokkal ellentétben a Kokik-ban különösen zavaró, hogy még a hangulati egység sincs meg a rengeteg apró kis jelenet között.

Könnyed, gonosz vicceket Tim Burton Rímbörtön-ének verseire emlékeztető morbid mese követ, majd dalszövegszerű gondolatsor öngyilkosságról és a kitaszítottságról. Leginkább egy depressziós ember képregényes naplójára emlékeztet a kötet, már csak azért is, mert Dirge sokszor saját magát is belerajzolja. Ráadásul a leghosszabb sztori is csupán öt oldal, így képtelenség normálisan belehelyezkedni.

Nézd meg nagyban!

Az eredeti füzetek fekete-fehérben jelentek meg, mi a felújított, utólag színezett változatot vehetjük kézbe. Dirge stílusa az évek alatt rengeteget változott, pontosabban megtanult közben rajzolni. A Kokik-ban szereplő, korai rajzai még nagyon suták, némelyik egyenesen ronda, de fekete-fehérben általában működnek. Viszont a színezés csak felhívja a figyelmet ezekre a rajzi hiányosságokra, sőt még ront is az összképen, mert a szerző maga végezte ezt is, és nagyon látszik, hogy éppen akkoriban próbálgatta a programot.

Az első részt kettévágva adták ki nálunk: ebben csupán az első két füzet található, míg az eredetiben négy. Ez azért sem szerencsés, mert már a harmadik füzetben (azaz az eredeti kötet második felében) felbukkannak végre Lenore barátai és lassan körvonalazódni kezd a sötét és vicces világuk is. Ne ítéljünk hát elhamarkodottan, mert a következő részben már nagyjából biztos léptekkel halad a Lenore a kultikus szerep felé.

Lakatos István