A Zsákutca alaptörténete első pillantásra jól bevált receptet követ: a kisváros szolgáltatja a változatos szituációkat, az átlagcsalád helyébe bárki bele tudja élni magát, és a sok szereplőn keresztül jellemek tucatjait ismerhetjük meg. Ehhez a recepthez kell azonban egy bizonyos fokú zsenialitás, hogy a képsorok hitelesek és változatosak legyenek. Thompson kiállja a próbát.
Aliz, a minden lében kanál, kíváncsi óvodás mellett sosem unalmas az élet, főleg ha összeáll kis barátaival, a partiszemöldökű gézengúzzal, Bennel és a szürreális fantáziájú Bécivel. Játék nem marad szárazon és óvoda sem egyben, ha kitalálnak valamit - utánozhatatlan hiszti az áruházban, állandó birtoklási vágy és örökös csintalanság uralkodik Zsákutca kicsikkel övezett részében.
A legzseniálisabb szereplőt azonban nem a kiegyensúlyozott lelkű óvodások közt kell keresni: Aliz bátyja Peti, a képregényimádó, depresszióra és hipochondriára hajlamos, magának való kisiskolás, az abszurditás és a fekete humor kifogástalan megtestesítője. Az óvodások naivitását az ő kifordított gondolkodása ellenpontozza, szürreális és sötét humorával őaz egész közösség legkarakteresebb figurája - később akár még kultikus nagyságúvá is kinőheti magát.
A Kázmér és Hubá-hoz képest nincsenek mesterségesnek ható elmélkedések a világ és az emberek sorsáról, nincsenek politikai, gazdasági és kulturális utalások, melyek inkább tükrözik a rajzoló véleményét, mint egy kisgyerek tapasztalatait - csak őszinteség, báj és kellemes humor található az oldalakon (egyébként mindkét képregényt a Vad Virágok Könyvműhely adja ki). Bár kisebb az esélye, hogy a Zsákutcá-n hasunkat fogva röhögjünk, és az első oldalakon még érezhető Thompson szárnypróbálgatása, de a képsorok pörgésével egyre közelibbnek érezzük a szereplőket. Nem csoda, hogy az amerikai magazinok kapkodnak a hetente megjelenő képsorai után.
A kötet másik erőssége a színvilága - lenne, ha színesben nyomtatták volna ki a vízfestékkel készített ábrákat. Emiatt azonban hiába emelte ki az előszóban Watterson a képek gyönyörűségét, azokból semmit sem tapasztalunk, és kénytelenek leszünk utánajárni a neten keringő, eredeti képsoroknak. A fekete-fehér, klasszikus sztripek mellett Thompson zseniálisan bánik a kissé fakó árnyalatú színekkel és a szálkás vonalakkal is.
A kötet egyik titka éppen ebben rejtőzik, ezért remélem, hogy a második részben (melynek hazai megjelenésében erősen bízom) ezt a hiányosságot legalább a képek egy részénél kiküszöbölik majd. Addig pedig legalább Peti kedvéért érdemes a kötetbe belekukkantani, majd elmerülni benne a hamarosan megrendezésre kerülő Képregényfesztiválon.
Natasha Klimov