A csúnya maffiózóknak is van szíve: érzelmes kémregény Le Carrétól

John le Carré-t egészen biztosan nem kell bemutatni a magyar olvasónak: aki szereti a politikai thrillereket, kémregényeket, az találkozott már a nevével. Aki pedig nem, az ne is olvassa ezt az írást tovább - azaz mégis, hiszen Le Carré legutóbbi magyarul megjelent könyve, A mi emberünk nem a szerzőtől  megszokott forgatókönyvet hozza. Nem hidegháborús környezetben játszódik, hanem napjainkban, témája pedig az orosz pénzmaffia.

John le Carré: A mi emberünk, Agave Könyvek, 2010, 288 oldal, 2680 Ft

Az idén 80 éves Le Carré hidegháborús hírszerzői tapasztalata mellett minden témájának alaposan utánajár, ha valaki, ő biztosan nem az a szerző, aki a kényelmes karosszékből fantáziál vérszomjas maffiózókról és idealizált kémhősökről. Minden regényének láthatóan az a célja, hogy az olvasó higgyen neki. Hitelessége (vagy éppen álhitelessége) pedig mindezt lehetővé is teszi: az olvasás pillanatában a tipikus Le Carré-olvasó egyszerűen elfogad és elhisz mindent (a kételkedés maximum később, a hatás enyhülése után kezd dolgozni).

Nem azt érezni, mint például Ian Flemingnél, hogy egy kémekkel fűszerezett tündérmesét olvasunk: Le Carrénál nincsenek tökéletes férfiak, még tökéletesebb nők, és hiányoznak a cipőkbe rejtett high-tech kütyük is. A műfaj által megkövetelt klisék persze nem maradhatnak el (A mi emberünk-ben pl. a két gyönyörű, sikeres fiatal megkopott párkapcsolata, a kiégett kém, a meseszép helyszínek), mégsem untatnak, nem kiszámíthatóak. Hogy lehet ez?

Úgy, hogy Le Carré az óriási kémregény-közhelyeket egy precíz kémikus profizmusával adagolja és vegyíti, így a közhelyből valószerűség lesz. Például: Gyima, a legtehetségesebb pénzmosó hatalmas, kopasz, kőgazdag, megjárta a Gulágot, kivívta a legnagyobb bűnözők tiszteletét, de teniszezés közben kecsesen játszik, ideális családapa, és hihetetlenül ragaszkodik barátaihoz. Egy élő, lélegző figura épül fel az aprólékosan adagolt információkból. Ugyanígy csak a regény végére értjük meg a kiégett kémet, Luke-ot.

A kémregényekre - a krimikhez hasonlóan - azt szokták mondani, túl férfiasak, túl kemények. Ha viszont létezik "lágy kémtörténet", akkor A mi emberünk mindenképpen az. Le Carré 2010-es könyve ugyanis mindenekelőtt érzelmesre sikerült. A műfajhoz képest szokatlanul sokszor látjuk elbizonytalanodni nemcsak az események sűrűjébe került civileket, hanem a harcedzett kémeket, gengsztereket is. Az orosz pénzmaffia egyik legerősebb alakja, Gyima esetében például személyes tragédiák és összetört szív vezet ahhoz, hogy elárulja a testvériséget.

Gyima történetéből is látszik, a jó-rossz felállás bonyolultabb, mint egy sima kémregényben. Az olvasói értékítéletet tovább nehezíti (sőt ellehetetleníti), hogy valamennyi fontosabb szereplő nézőpontjába belehelyezkedünk. A mindenkori olvasó vérmérsékletétől függően bármelyik szereplővel lehet azonosulni, a narráció egyforma közömbösséggel ábrázolja karaktereit. Ez pedig üdítően hat egy kémregénynél, és vonzó lehet azoknak is, akik azt mondják, elvből nem olvasnak ilyesmit.

A jól megírt, gondosan felépített sztori mellett azonban van egy furcsasága is A mi emberünk-nek, mégpedig a már említett érzelmessége. A regény egészén érezhető egyfajta romantikusság, ami van, hogy kifejezetten jót tesz a "férfias" műfajnak, máskor viszont zavaró. A könyv végét majdhogynem agyonüti: az utolsó fejezetek patetikussága giccsbe fordul - így a nagy zárás sem üt akkorát, hiába tudjuk, mit is jelent a befejezés valójában.

Valószínűleg nem A mi emberünk a Le Carré-életmű csúcsa, de a szerzőtől megszokott gondos építkezés, izgalmas alapszituáció és a jellegzetes karakterek most is kielégítik a politikai összeesküvés-elméletekre vágyó olvasót. És amikor Le Carré nem a magához képest legjobbat nyújtja, még az is elég ahhoz, hogy a Washington Post az év legjobb kémregényének nevezze.

Korábban: A kémíró nem kér a díjakból

Varga Betti