Kukacok a fejből, golyó az agyba - kritika a Walking Deadről

Külföldön még a második évadját sem kezdték el forgatni, máris sikersorozatként írták le a Walking Dead sorozatadaptációját. Itthon a lehető legnagyobb érdeklődés és kíváncsiság övezi a szombati Képregényfesztiválon is kapható első részt. Bár a hétéves képregénysorozat csak most ért hazánkba, most megpróbáltuk az első kötet alapján megfejteni, mi lehet a titka a népszerűségének. Az már biztos, hogy nem a zombik. Nézz velünk bele a képregénybe!

Robert Kirkman-Tony Moore: The Walking Dead - Élőhalottak 1. Holtidő, Képregénynagyker, 2011, 2290 Ft

Aki éppen csak belelapoz a Holtidő-be, leginkább az elcsépelt zombi-képregény címkét ragaszthatja rá. Teljesen jogosan, mivel a vámpírok túlzott elszaporodásához hasonlóan az utóbbi években úgy tűnhetett, hogy az élőhalottak lesznek az új "divatmutánsok" - bár a témában már szinte lehetetlen újat mutatni. Ezúttal azonban a sírjukból kikelt, foszlott térdkalácsú lények csak eszközként szolgálnak a posztapokaliptikus világ bemutatásához és a szereplők jellemfejlődéséhez. Mondhatni, élettelen tárgyak csupán, a megváltozott világ elmaradhatatlan kellékei - ezek után hagyjuk is figyelmen kívül őket.

Az alaptörténet szerint a jóképű, kisvárosi rendőrt egyik bevetése alkalmával egy jól célzott golyó kómába röpíti - és ezennel oda is a tipikus sebezhetetlen jófiú, a "mindenki kedvence" szereplő alakja. Miután Rick felébred a kórházi szobájában, némi folyosón való császkálás után rá kell döbbennie, hogy világát ellepték az élőhalottak. Az ilyenkor felmerülő kérdések tisztázása, miszerint mi is történt valójában, hol a katonaság, egyáltalán létezik-e még a törvények által irányítható ország, későbbre halasztódnak.

Ricknek nincsenek világmegváltó tervei, csak a létfenntartásra vonatkozó törekvései, és ugyanúgy viselkedik, mint valószínűleg mi tennénk egy hasonló helyzetben. A szupermenkedés és a fülszöveg sejtette társadalomkritikai vonal elmarad; helyüket a hihetőség és a rendőr útja során előbukkanó, szimpatikus átlagemberek egy csoportja veszi át. És bár a kötet harmadáig kiszámíthatóan csurog a sztori, biztosan állíthatom, hogy utána száj nem marad szárazon.

Nézz bele a képregénybe velünk!

Nem csoda, hogy az író, Robert Kirkman elhatárolódik attól, hogy szimpla zombisztoriként jellemezze a Walking Dead-et, mivel ha csak agyatlan hentelésből állna, maximum két rész után lehúzhatták volna a rolót. A sorozat sokkal inkább a dráma és a jellemfejlődés modernkori ötvözete: egyesül benne Az út kilátástalansága (McCarthy regényéről itt írtunk), a Lost kitalálhatatlan sztorija (most tekintsünk el az utolsó epizódoktól) és a mindennapjaink hitelessége. A szereplői egyáltalán nem eldobhatóak,az olvasó képes egyfolytában azért izgulni, nehogy áldozatul essenek a mindenhol jelen levő élőhalottaknak.

Ez a rekordsebességgel bekövetkező szimpatizálás valószínűleg főleg Tony Moore rajzainak köszönhető. Ha létezik olyan rajzolt világ, ami beszippantja az olvasót és nem engedi el, a Holtidő-é olyan. Ahhoz képest, hogy a szürketónusú panelek a világ sivárságát és a jövő kiszámíthatatlanságát hivatottak hangsúlyozni, az ábrák egyedi módon ötvözik a realista és a rajzfilmszerű ábrázolást. A holtak agytekervényeibe otthont verő férgek és a lepusztult táj éles ellentétet alkotnak a szereplők néhol túlhangsúlyozott arckifejezéseivel. Hiába összeegyeztethetetlen elvileg a két stílus, ezúttal olyan egyveleget alkotnak, ami csak a második kötetben szakad szét - ugyanis Tony Moore túlvállalta önmagát és kénytelen volt átadni a stafétabotot Charlie Adlardnek, akinek árnyékközpontú és szikár stílusával sikerült kiölnie az első részre jellemző bájosságot.

Nézz bele a képregénybe velünk!

Hogy korai-e az ítélet a második részt illetően, hamarosan kiderül, ugyanis ha hihetünk a pletykáknak, a kiadó nemsokára megörvendeztet minket vele. Addig is gyönyörködjünk a Holtidő-ben, ugyanis ez az a képregény, ami bebizonyítja, hogy van élet a zombin túl is - no meg hogy még bőven akad napjainkban is egyediség.

Natasha Klimov