Vigyen el a patás ördög! A Hellboy 3. jobb, mint az előzők

Mielőtt tovább pofozkodna elkerülhetetlen végzete felé, Hellboy hét rövid történetben rugdal rendet a túlvilági rémségek között. A leláncolt koporsók és más mesék kedvcsinálónak is kitűnő azok számára, akik eddig nem ismerték a legvagányabb vörös ördög kalandjait.

Mike Mignola: Hellboy 3: A leláncolt koporsó és más mesék, 176 oldal, 2990 Ft

A világ, amit Mike Mignola teremtett, azonnal magába szippant, majd menthetetlenül rabul ejt. Pedig ha úgy vesszük, nincs benne semmi különös, minden alkotóelemét ismerhetjük már korábbról: ez a jóember semmi mást nem tett, mint összeollózta a klasszikus rémtörténetek jellegzetes motívumait a filléres ponyvákéval, mesékből és legendákból csent, és biztos, ami biztos, jól telepakolta nácikkal - hiszen Indiana Jones is akkor volt elemében, ha nácik is ólálkodtak a környéken. Mi az, ami mégis különlegessé, egyedivé teszi az amerikai képregényszerző Hellboy-sztoriját?

A hangulat. A sorozat harmadik kötete, a A leláncolt koporsók és más mesék erről a hangulatról szól. Az előző két kötet (A pusztítás magja és Ördögöt a falra) történetei, ha olykor nem is voltak tökéletesek, lerakták az alapjait annak a világnak, amiben a Paranormális Kutató- és Védelmi Hivatal patás ügynöke tevékenykedik. Néhol még lehetett érezni a tapogatózást, az első kötetben felbukkanó, kényelmetlenül oda nem illő szuperhős és a titokzatos földönkívüliek is ezt a határkeresést jelezték, de mostanra ezek letisztultak, sőt, ennek a sokszínű univerzumnak egy új arcát is megismerhetjük. Mignola ezúttal főként a népek meséiből merít, Hellboy lovecrafti démonok és nácik helyett koboldokkal, vérfarkasokkal és egyéb mitikus lényekkel küzd meg.

A mesék olyan egyszerűek, mint a bot: jön Hellboy, nyomozgat kicsit, majd végül felbukkan valami méretes szörnyeteg, püfölik egymást, végül nehezen bár, de csak lecsapja. Néhol még nyomozni sincs ideje, máris jön a szörny. És mert ennyire egyszerűek ezek a rövid történetek, az olvasó afféle turistaként kényelmesen körülnézhet Mignola sajátos birodalmában.

Mike Mignola rajzait vagy szereti az ember, vagy nem, középút nincs. Baltával nyesett figurái első pillantásra talán túl egyszerűnek, butának is tűnhetnek akár, ám nem véletlenül szaporodtak el az utóbbi években utánzói: van valami ebben a stílusban, ami tökéletesen képes megragadni a semmi máshoz nem fogható hangulatot. Utánzóinak általában ez csak ritkán sikerül, s ilyenkor tűnik fel, hogy mennyire körmönfont ez a látszólagos egyszerűség.

Nézd meg nagyban!	Nézd meg nagyban!

Talán csak a szobrok, romok feltűnően részletgazdag, önálló, néma panelekben való szerepeltetése tudatosítja azt a gyönyörű, ám félelmetes feszültséget, ami végig ott bujkál a rajzokon. Vagy amikor a kötet legzseniálisabb történetében, A tetem-ben az akasztott ember kísértete némán utat mutat főhősünknek. Egyszerű, ám hatásos eszközökkel ábrázolja a leírhatatlant, ami mindenütt ott van, a dolgok mögött és azokon túl, valahol mélyen. A képregény forgatása közben többször is érezni, hogy noha látni, mi van a rajzokon, van ott még valami más is, ott a szemed sarkában, amit nem tudsz szavakkal megfogalmazni, de érzed az erejét.

Amellett, hogy bizonyos történetek és szereplők a későbbiekben kulcsfontosságúvá válnak, a A leláncolt koporsók és más mesék fontos állomása a sorozatnak - jópofa és vagány dolog, hogy egy ballonkabátos pokolfajzat két egysoros között nácikat és szörnyeket pofoz, ám először talán itt érezni, hogy ezek mind csupán színes-szagos kellékei egy nagyon is komoly, nyugtalanító történetnek.

Lakatos István