Csodafegyver nyomában az Adrián - Baráth Katalin második krimijéről

Folytatódik Baráth Katalin békebeli krimije, de ami az első részben még szeretnivaló bájos allűr volt, most parodisztikus modorosság. Legjobban az első könyvben főszerepet játszó alföldi kisváros-hangulat hiányzik, kárpótlásul viszont kapunk nemzetközi konfliktust és csodafegyvert. A türkizkék hegedűt olvastuk.

Baráth Katalin: A türkizkék hegedű, Agave Könyvek, Budapest, 2011, 289 o., 2980 Ft

Nagyon vártuk az idei Könyvhétre megjelent folytatások közül Baráth Katalin második krimilektűrjét, A türkizkék hegedű-t. Baráth előző könyvében, A fekete zongorá-ban megismerhettük a kicsit slampos, kicsit csúnyácska, de az irodalomtól tűzbe jövő Dávid Veronikát (Veront), aki éles eszével a legszokatlanabb összefüggésekre is rájön, például a kapcsolatra a címben szereplő Ady-vers és egy gyilkosságsorozat között.

A fekete zongora című első részt nem is a lebilincselő nyomozati munka miatt lehetett igazán szeretni, hanem a bohókás krimilektűrös miliőért. A színtérnek megteremtett poros alföldi mezőváros (Ókanizsa) és a gyilkosságsorozat miatt szokatlan izgalomnak kitett vicces helybéliek remek atmoszférát kölcsönöztek a történetnek. Ez a békebelinek tetsző hangulat nyilván csalódást okozott azoknak, akik az Agave Kiadó krimijeitől megszokott erőszakos, feszített tempót várták. Sokkal inkább emlékeztetett azokra a kalandregényekre (például Moly Tamás Vörösbegy-ére), melyeket a 20. század első évtizedeiben olvastak a magyar polgárok sok-sok romantikus jelenettel, kalandos epizódokkal és olykor az angolszász gótikus regényekből kölcsönzött helyszínekkel.

Ebből az ókanizsai hangulatból a folytatásban csak nyomokban találni valamit. A sztori Budapesten és felkapott fürdőhelyeken folytatódik. Ez a világ nyilván nem lehet olyan barátságos és otthonos, mint Ókanizsáé, nem is ez okoz csalódást, hanem az, hogy a sok helyszín közül egyik sem tud igazán megtelni élettel. A kitalált alföldi mezőváros legalábbis jóval elevenebb volt, mint a ténylegesen is létező Budapest, Balatonfüred vagy Abbázia. Így pont az hiányzik A türkizkék hegedű-ből, amit a legjobban lehetett szeretni A fekete zongorá-ban.

A történet látszólag az első könyvhöz hasonló logika szerint bontakozik ki: egy fiktív költő, Pethényi Márna az Óceáni bál című versének utolsó sorából kölcsönzött cím alapján azt hihetnénk, Dávid Veron ismét filológiai nyomozásba fog kezdeni. Sajnos vagy sem, ezúttal nem így történik: az elrabolt kisfiú visszaszerzéséhez és egy nemzetközi hadpolitikai konfliktus megoldásához most nincs irodalmi segítség, helyette Veronnak és Budapesten megismert barátainak jóval klasszikusabb nyomozás segítségével kell megoldaniuk a rejtélyeket. A türkizkék hegedű cím így nem sok mindent jelent, az egyetlen szerepe, hogy az előző kötethez kapcsolja a könyvet. Ezzel valamennyire parodisztikusnak is hat - ahogyan az egész második Baráth-könyv is.

Veronnak A fekete zongora végén el kellett hagynia Ókanizsát, a folytatásban pedig Budapesten próbál gyökeret verni. A nagyvárosban A Nő című feminista lap munkatársa lesz, és barátságot köt szerkesztőhelyettesével, Marával. A főszereplők viszonya hasonló ahhoz, amit A fekete zongorá-ban is megismerhettünk: Mara ugyanúgy tökéletes ellentéte Veronnak, ahogyan az előző könyvben az ókanizsai kebelbarátnő, Annuska volt. De az új főgonosz is kísértetiesen hasonlít a régire: Szászi Barnabás ugyanúgy egy sármos pénzsóvár szélhámos és a megtévesztés mestere, ahogyan A fekete zongorá-ban Losonczy volt.

A megoldásra váró ügy azonban az előző rész mezei gyilkosságsorozatához képest jóval nagyobb szabású, igazi politikai thrillert idéz: egy egyszerűnek tűnő emberrablási ügy nemzetközi szintű politikai összeesküvéshez vezet, melynek célja megszerezni egy szuperfegyver szupertitkos terveit. A sok szálon futó történet végére mindenkiről kiderül valami megdöbbentő - a nagy leleplezésre pedig hol máshol kerülhetne sor, mint egy éjszakai homályba burkolózó tengerparti templomban.

Amíg Veron az előző regény századfordulós Ókanizsáján hiteles csodabogár lehetett az emancipációs törekvésével vagy éppen azzal, hogy legszívesebben a helyi kocsma-kávéházban csevegett kétes hírű barátnőjével, addig ezek az allűrök a századfordulós Budapesten már korántsem elegek a kívülállósághoz. A türkizkék hegedű-ben viszont a szerző ugyanúgy ragaszkodik ahhoz, hogy főhősét valamiféle csodabogárnak, a környezetéből kirívó figurának mutassa be - viszont, hogy ez működhessen a másik szereplő, a nagyvilági Mara mellett, Veron külső tulajdonságai lesznek kontúrosabbak. A lányt kopott, divatjamúlt öltözéke, sápadtsága, csúnyasága és csórósága teszi kívülállóvá, és hát ez a női nyomozó A fekete zongora lázadó amazonjához képest meglehetősen vérszegénynek bizonyul.

A fekete zongora sajátos modorosságai a második részben néha giccsbe hajlanak: "A Budapest felől Trieszt irányába száguldó gyorsvonat süvítő füttyel búcsúzott a búzamezőktől, amelyek a lebukó nap fényében egyetlen parttalan aranytengerként hullámzottak. Az égbolt napsugaraktól elsápasztott kék szoknyájának alján az Esthajnalcsillag egyelőre fehér pöttyként, szerényen húzódott meg. Tudta jól, hogy a hamarosan leszálló nyári éjszaka számára is elhozza majd a tündöklés idejét." A türkizkék hegedű esetében biztosan igaz az, hogy a kevesebb több lett volna. A történetet viszont mégis megmentik azok az ügyes iróniával felépített karakterek, akik A fekete zongora Dujmovics Lázó rendőrkapitányához hasonlóan elszórakoztatják az olvasót.

Varga Betti