Hogy csempésszünk amfetamint börtönbe? - a Három másodperc című krimiről

A legújabb skandináv bestsellerként beharangozott Három másodperc a drogügyletek és a börtönök világát mutatja be még krimikben is szokatlanul hitelesen és realisztikusan. Nem véletlenül: a szerző egy bűnügyi újságíró és egy exrab, akiknek ez már az ötödik közös könyve. Jó film lesz belőle, regényként gyenge.

Anders Roslund-Börge Hellström: Három másodperc, Animus Kiadó, 2011, 2792 Ft, 544 oldal (fordította: Moldova Júlia)

Hihetetlenül jó sztori, idegesítően rosszul megírt regény - ez a helyzet a Roslund&Hellström szerzőpáros Három másodperc című krimijével. A főszereplő egy titkosügynök, aki a svéd rendőrség megbízásából épült be a lengyel drogmaffiába. A történet elején megbízást kap, hogy építse ki a drogbizniszt az ún. "zárt piacokon", vagyis a börtönökben. A svéd titkosszolgálat örül a lehetőségnek, mert így alkalom adódik, hogy elcsípjék a lengyeleket, ennek érdekében viszont el kell tusolni egy régebbi gyilkossági ügyet. Mikor egy öregedő rendőrkopó elkezdi piszkálni az esetet, a titkosszolgálat visszatáncol, magára hagyva ügynökét egy csapat bosszúszomjas börtöntöltelék társaságában.

A regény erénye a hitelesség. A bennfentes tudást sejtető aprólékos, részletező leírások után megtudod, milyen módszerrel hánytatják a célnál a gyomrukban tiszta katit csempésző "öszvér"-t, hogy kell eldugni az ánuszban egy diktafont, és hogyan drogozhatnak az őrzött rabok. Emlékezetes jelenet, amikor a főhős az amfetamint készíti elő, hogy becsempészhesse a börtönbe. "Tulipán és költészet" kell hozzá. A módszer létezik, legalábbis erre utal, hogy a könyv végén a szerzők megköszönik néhány barátjuknak, hogy elárulták, "miért nem olyan jó a negyven fok, mint az ötven" a tulipánok előkészítéséhez.

A regény kulcsproblémája a jó és rossz kérdése. Jó-e, hogy a politikai döntéshozók segédkezet nyújtanak az illegális drogcsempészethez a szent cél érdekében? Rossz-e, ha valaki túszt ejt és öl? Elgondolkodtatók a szerzők jegyzetei a regény végén: "Az amfetaminfüggő, aki megkapja a napi adagját, fog egy pornómagazint, és eltűnik a zárkájában maszturbálni. Egy drogmentes börtönrendszer káosszal fenyegetne (...), és ez (...) új követelményeket támasztana az őrszemélyzettel szemben."

A téma tehát kőkemény, éppen ezért kár, hogy a fordulatos sztorit agyoncsapják az állandó ismétlések, vontatott részletezések, főleg a regény elején. Ötvenszer elmondják ugyanazt. A nyomozó felmegy újra a lakásba, és nem állapít meg semmit. Elmereng a névtelen telefonálón, de nem jut semmire. A nyugdíj előtt álló, szétesett nyomozó bejáratott krimikellék, viszont ebben az esetben kár volt ennyire előtérbe tolni. Az ő búslakodásához és tanácstalan tipródásához képest sokkal izgalmasabb az ügynök feszült készülődése az akcióra.

A főszereplő ügynök amúgyis érdekesebb karakter. Egy katonai kiképzést is kapott exdrogos, aki most vásárra viszi a bőrét. Megérdemelte volna, hogy többet megtudjunk a múltjáról, motivációjáról, feleségéről. A tartótisztről is olvastunk volna többet, népmesei marad az alakja. A skandináv krimikben jellemzően nagyobb hangsúlyt szoktak fektetni a figurák hiteles felépítésére, mint ebben a regényben.

Amiben viszont a két szerző nagyon profi volt, az az ügynök börtönsztorija. Ennél a szálnál kevesebb a dramaturgiai üresjárat, az információkat a szerzők pontosan kiszámítva adagolják. Az ügynök egy csomó mindent előkészít, amelyről csak a legvégén tudjuk meg, mi volt a jelentősége. A könyv lezárása pedig mellbevágó. Már majdnem hajlottunk rá, hogy azt mondjuk, az utolsó húsz oldalért megérte végigolvasni mind az 540-et, de még emlékeztünk rá, mennyit kellett lapozgatnunk a könyv elején. Várjuk meg a filmet (a 20th Century Fox vette meg a történetet).

Dömötör Ági