Puzzle elfuserált párkapcsolatokból - Tóth Krisztina új novelláiról

Ha Tóth Krisztina prózát ír, annak óriási tétje van: tud-e olyan erős lenni, mint a 2006-os Vonalkód? A mostani Könyvhétre megjelenő Pixel című novelláskötet szerkezetében és témáiban hasonló, de a tárcaműfajból adódó kötelezően kurta terjedelem kalitkába zárja a történeteket.

Tóth Krisztina: Pixel (szövegtest), Magvető, 2011, 166 oldal, 2490 Ft

A Népszabadság-ban megjelent novellasorozat darabjai kerültek egymás mellé a Pixel című kötetben. A 30 novella mindegyike egy testrészt (pl. nyak, áll, fenék) állít középpontjába, szerencsére sosem sulykolva túlzottan a motívumot. Ürügyként hat ez a típusú tematikus vezérfonal, a történeteket sokkal inkább az azonos szereplők kötik össze. Apró életképeket kapunk a bordó hajú tanárnőről, akinek pisilnie kell, az agydaganatos építészpasiról, aki balatoni házában csergetakarót őriz, a hajtincset ajándékozó szeretőről, a házasságközvetítőhöz járó fiatal lányról, a leszakadt lépű roma srácról, a boldogtalan biztonsági őrről stb. Rövid, általában alig órányi epizód villan fel az életükből, de háttérfiguraként felbukkannak újra és újra a többi történetben, mint egy másik főszereplőnek a megcsalt házastársa, anyja, húga, nővére, apja.

Mint egy puzzle, elfuserált párkapcsolatokból, vagy mint egy szövevényes szappanopera, ahol mindenki kapcsolatban van mindenkivel. Az ember késztetést érez, hogy egy papírlapra felskiccelje a viszonyokat, már csak azért is, mert legtöbbször csupán apró utalások segítségével ismerhetjük fel egy előző történet főhősét a mostani történet mellékszereplőjében. A kötet címe kínál egy másik metaforát: apró életpixelekből áll össze a nagyobb kép.

Ez a szerkezet kicsit emlékeztet a Vonalkód-ra, ahol szereplők helyett motívumok kötötték össze finom fonalként a történeteket. Az azonos szereplők fel-felbukkanása direktebb kapocs, mégis nagyszerű szerkezeti ötlet, nagy lehetőségekkel. Tóth Krisztina remek arányérzékkel gabalyítja a szereplőinek sorsát. A történetmozaikok öt-hat fő cselekményszálat adnak ki, ezek közül valamelyik érdekesebb, valamelyik kevésbé, ez természetes is, ezért hiányérzetünk nem a gyengébben sikerült sztorik miatt van.

A történetek rövidsége az, ami idegesítő. Mit lehet elmondani abban a három oldalban, ami a Népszabadság egy hasábjában elfér?! A Vonalkód történetei is egy újságban jelentek meg annak idején először - a Beszélő-ben. Ez a különbség egy havi folyóirat és a napilap között. A tárca jó dolog, hiszen jövedelemforrást jelent írójuknak, folyamatos irodalomadagot olvasóiknak. A Pixel -ben mégis inkább a korlátai szembetűnőek ennek a műfajnak. Mire elképzeljük az egyik szereplőt, életét, bánatát, addigra véget ér a története, és kezdődik egy másik; nagyon hamar kiráz bennünket Tóth Krisztina a sztoriból, amiben éppen most kuckóztunk el kényelmesen. A kutyafuttában olvasott napilapban valóban nem bírnánk el hosszabb fikciót, éppen elég a gyors vázlat egy másik életről a kávé és a hírek mellé. De a könyvet olvasva követni akarjuk az életüket, jobban meg akarjuk őket ismerni. Bosszantó lesz, hogy csak bele-bele kap az életek szövedékébe. Érdekes játék, de a Vonalkód történeteinek mellbevágó mélysége, bölcsessége óhatatlanul hiányzik belőle. És ez annak, aki minden új Tóth Krisztina-novelláskötettől a Vonalkód katarzisát várja, nem jó hír.

Persze a Pixel másért tud érdekes lenni, lehet bogozgatni a szálakat. Amiért a Vonalkód-ot nagyon szerettük, a történetek életszaga és mindennapisága, az a Pixel-ben is maximálisan jelen van. Az emberi viszonyok és helyzetek ugyanúgy ismerősek, ezek a mi problémáink: mi pakoljunk elhunyt hozzátartozóink gazdátlan holmijait, mi égünk egy rosszul választott ruhadarab miatt, velünk szakít a srác, akivel már gyereket terveztünk. Tóth Krisztina ebben mesteri.

Az viszont érdekes, hogy a Pixel-ből szinte teljesen hiányzik az a költőiség, ami a Vonalkód nyelvét átjárta. A Vonalkód-ban még elhangozhattak olyan sorok, hogy "Hideg van, libabőrösen fekszem a homokban, fejem alatt a műanyag strandtáska, mellettem a bikini, fölöttem a csillagos ég, bennem pedig egy végtelenül lassan mozgó, hideg, riadt kamaszujj. Még, még. Fáj. Ugye sose hagysz el? Soha. Homok a tornacipőmben, homok a karórámban, megáll az idő." (140.) A Pixel prózája csupaszabb, hétköznapibb. "Jean-Philippe a konyhába ment. Kihalászta a filtereket a szemetesből, kinyomkodta belőlük a maradék teát, aztán egy fehér kistányérra tette őket. Feküdtek szépen egymás mellett, mint valami kerek franciaágyon."

Helyette viszont kapunk egy érdekes elbeszélői játékot, ami főleg a kötetnyitó novellákban erős. Az elbeszélő állandóan korrigálja magát: nem, nem, mégsem Dawidnek hívták a fiút, nem is fiú volt, és nem is halt meg stb. Vicces és sokértelmű ez a játék: kicsit olyan, mint az elbeszélő fitogtatná a hatalmát, be-be-beee, azt találok ki, amit akarok. És hát tényleg, a fikció örök törvénye van itt a képünkbe tolva.

A Pixel olyan, mintha félúton lenne Tóth Krisztina két korábbi novelláskötete között. Nem olyan gyomronvágós, mint a Vonalkód, de határozottan erősebb és átgondoltabb a két évvel ezelőtt megjelent Hazaviszlek, jó?-nál, amiben hullámzó színvonalú (szintén előbb újságokban megjelent) és erősségű szövegek szerepeltek egymás mellett.

Dömötör Ági