Demeter Szilárd: Átányi géniusz

A Magyar Géniusz Program pályázat keretében anyagi támogatást nyújt a magyar vidék muzeális intézmények számára értékeik kidomborítása érdekében. A megpályázott keretből 100 állandó és időszaki kiállítás, valamint tudományos kutatás valósul meg a múzeumokban.

A Magyar Géniusz Program e két, nagy ívű programelemével nemcsak a nemzeti identitást növeli és a patrióta szellemiséget erősíti, de a vidék megtartó erejét és szerethetőségét is támogatja.

Legutóbb, Átány községben is ünnepélyes keretek között nyílt meg kiállítás és emlékeztek meg a közösség történelméről. Az eseményen Demeter Szilárd, a Magyar Géniusz Program kuratóriumának elnöke mondott beszédet, amelyet teljességében közlünk.

Demeter Szilárd, a Magyar Géniusz Program kuratóriumának elnöke. Forrás: Magyar Géniusz Program

„Tisztelt hölgyeim és uraim!

A hétköznapi élet géniuszairól szeretnék beszélni. De előtte még tennék egy hosszabb személyes kitérőt.

Majdnem lemondtam a mai megnyitót. Pedig nem akartam, egyrészt mert akkor nem kerülhettem volna többé Végh Kata kolléganő szeme elé, aki már akkor Átányról mesélt, amikor még a Géniusz program el sem indult. Évekkel ezelőtt adta nekem az Átányi-trilógiát, Fél Edit és Hofer Tamás műveit, amikor még csak előkészültem arra a doktorira, amiről majd mindjárt beszélek. Kata kemény nő, olyan tábornoktípus, senkit ne tévesszen meg az, hogy kedves is tud lenni. Jó szövetséges, de nem szívesen lennék az ellensége. Másrészt a polgármester úr pár héttel ezelőtt az egri Géniusz átadóján már előre lekenyerezett, tudják, abból a folyékony fajtából, és hát honnan szerezzek most átányi pálinkát, hogy visszafizessem az előleget?!

Ami miatt kétségessé vált a mai jelenlétem, az az, amit az előbb említettem, hogy jelenleg doktorálok. És a doktorimba beleesett az eső.

Én ugyanis Kovács Pista bácsi bodonyi akadémiáján doktorálok. És ezen az akadémián egész évben vizsgaidőszak van.

Pista bácsi hetvenhárom éves nagygazda, öt évvel ezelőtt találkoztunk, amikor házat vásároltunk a Mátra alján, hogy lásson a gyerek havat, legyen koszos, csináljon a két kezével a környezetében föllelhető anyagokból valami olyasmit, amit ha elromlik, akkor meg is tud javítani. De ahhoz, hogy erre megtanítsam, nekem is vissza kell tanulnom mindent, amit gyermekkoromban a Székelyföldön esztergályos-asztalos-gazdálkodó édesapámtól és ezermester nagyapámtól tanultam. És még annál is többet.

Pista bácsi akadémiájára éveken keresztül készültem, sok felvételi vizsgát megittunk, amíg idén tavasszal bele nem kezdtünk az első igazi évfolyam leckéibe. Átrendeztük a földet, tavasszal őshonos gyümölcsfákat ültetett a család, azóta kaszálással kezdem a hétvégét, olykor sok eső és fővárosi mizéria után azzal is fejezem be úgy, hogy közben abba se hagyom. Két telekből állt össze a „birtok", a nagyobbik része elvadult, amikor a tulajdonos meghalt, az örökösöket meg nem érdekelte, hogy mi történik a földjükön. Szerencsére a kisebbik telken található vályogházunkat annak idején Józsi bá rendesen megépítette, nem sajnálta belőle az anyagot, így legalább azzal nincs sok gond. És ha gond akadna, akkor sem a félszáz esztendeje az udvaron vetett vályogtéglával van baj, hanem azzal, amit hozzáraktunk vagy hozzá akarunk rakni. Ugyanis nem találunk megbízható kivitelezőket, apám fiaként nem tudom elviselni a slendrián munkát, hát inkább megcsinálom saját két kezemmel, amit meg kell. Vettünk egy kisebbecske traktort, mindenféle szükséges szerszámot, mert ahogy Kós Károly száz évvel ezelőtt a trianoni országvesztés erdélyi tanulságaként megfogalmazta: dolgoznunk kell, ha élni akarunk, és akarunk élni, tehát dolgozni fogunk.

Ezért iratkoztam be Pista bácsi bodonyi akadémiájára. A nyári vizsgákat meg a sok eső eltologatta. Ez gyakorlati képzés, a vályogház nem elefántcsonttorony.

Tisztelt hölgyeim és uraim!

Nem véletlenül meséltem el mindezt. Az előbbiekben felvázolt történetünkben többféle emberrel találkozhattunk. Pista bácsi bodonyi, ott született és ott is fog meghalni. Hetvenannyi évesen megtehetné, hogy immár ráhagy egy kicsit a munkára, de ahogy elnézem, őt ez élteti. Ilyen lehetett Jóska bá is, aki a házunkat építette.

Aztán ott vannak az örökösök, akiktől a ház melletti szomszéd telket vettük, akikkel soha nem találkoztam, és akik valószínűleg már azt sem tudják, merre van a mi falunk. Akik hagyták parlagon heverni a földet, mert számukra már nem jelentett semmit. Ezt onnan sejtem, hogy alkudozáskor olyan telekárakra hivatkoztak, amiket az interneten láttak, és aminek köze sincs a falunak ahhoz a részéhez, ahol a föld található.

Aztán említsük meg mindazokat, akik a falu szülöttjei, és akik már nincsenek ott. Sokan nincsenek ott, az emberiség jelentős része azt sem tudja, hogy létezik a falunk – de ők hiányoznak is. Jó esetben a szülőket meglátogatják.

Aztán ott vagyunk mi, gyüttmentek, onnan nézve fővárosi urak és úrhölgyek, akik pénzzel váltanák ki a kétkezi munkát, és akik meglepődnek, ha kiderül, hogy van olyan dolog, amit pénzzel nem lehet megvenni.

Például a munka becsületét. A föld szeretetét. A tartalmas időtöltést. A következmények világát. A megélt évtizedek és az évszázadok áthagyományozott bölcsességét. A hasznos tudást. Mindazt, ami Ötvös Imrét egyszerű parasztgyerekből Átányi Ötvös Imrévé tette.

Tisztelt hölgyeim és uraim!
Ötvös Imre életútja nem csak azért mérce és példa, mert parasztgyerekből nemessé küzdötte magát. Nemesi cím birtokosának lenni önmagában még nem jelent semmit. Nemesnek lenni a szó igazi értelmében viszont munka, napi választás, a szavak és tettek összhangja, vagyis életprogram. Katától kaptam egy idézetet, olvasható a kiállításban is, amit Önök minden bizonnyal ismernek, de hadd mondjam el én is. Hegedűs Zoltán ezredes mondta Ötvös Imre emlékműve avatásakor róla: „Nem győzelmes hadvezér, nem tartományokat hódító, népeket leigázó államférfi, hanem csak egy magyar ember ősi ereje, acélos akarata, felfelé törő és parancsoló egyéniségével szegény sorsból tábornokká, lovasdandár parancsnokká emelkedett katona." Ősi magyar erő és acélos akarat – erre bizony nagy szükségünk lesz az előttünk fölsejlő, várhatóan embert próbáló időszakban.

Tisztelt hölgyeim és uraim!
Átányinak, bodonyinak, szentegyházinak, székelynek, magyarnak lenni ma már nem természetes állapot. Nem olyan, mint a levegővétel. Nem elég átányinak, bodonyinak, szentegyházinak, vagyis magyarnak születni, meg is kell tudni maradni annak, amik vagyunk. A világ megváltozott, és most is változóban van.

Doktori vezetőm az élet akadémiáján, Pista bácsi két jelenségen keresztül mutatta meg a változás természetét. A felvételi borozgatások egyikén elsajnálkozta, hogy a falunkban a múlt század hatvanas évei óta nem látni lovat. Mindenki gépre cserélte a haszonállatot, ami ugyan hatékonyabbá és könnyebbé tette a munkát, de eltűnt valami, ami a magyart ellenállóbbá tette a viszontagságokkal szemben, felelősségvállalóbbá az élettel kapcsolatban. És kevésbé volt kiszolgáltatva az energiahordozóknak, mert gázolaj nélkül még a legjobb traktor is csak halott vas.

A másik, hogy a nyolcvanas évekig a falunkban nem járt kukásautó. Egyszerűen nem volt rá szükség.

A gép, energia és szemét háromságához én most hozzátennék egy negyediket: ezt a beszédet most egy olyan kütyün írom és olvasom, aminek a működési elvéről halvány segédfogalmam sincs, ha elromlik, nem tudom megjavítani. És hiába a mentési lehetőség, ha véletlenül beüt a matatós ménkű egy világméretű áramszünet formájában, mindaz, amit leírtam, nyom nélkül elszáll. Az itt készült fotók, felvételek is eltűnhetnek.

Ami biztosan megmarad, az a mi emlékezetünkben marad meg. Akkor, ha elmeséljük az utánunk jövőknek.

És megmaradnak a gyümölcsfáink is, ha jól vizsgázom Pista bácsi akadémiáján. Amikor elmentem egy másik életakadémikushoz, Kovács Gyulához őshonos gyümölcsfákat vásárolni, akkor Gyula bácsi elmondta: vehettem volna olyan csemetéket, amelyekről akár már jövőre is szedhetünk gyümölcsöt, de tíz év múlva már nem hoznak termést.

Tőle viszont olyan csemetét hozhatok, amelyekről legkorábban hat év múlva szakíthatjuk le az első terményt, de utána száz évig szedhetjük a földi javakat.

A százéves időtávot választottuk. Mert ez a magyar logika. Ezt hagyták ránk örökül Ötvös Imréék. Ötvös Imre megannyi sorstársával egyetemben a hazát védte, tehát történelmet írt, ezáltal időt is adott nekünk, magyaroknak. Az ő örökségük a magyar tér és a magyar idő.

És azért vagyunk ma itt, hogy száz év múlva a mi unokáink és dédunokáink élvezzék az általunk ültetett gyümölcsfáink áldásait.

Köszönöm a megtisztelő figyelmüket!"

(Elhangzott Átányban 2023. augusztus 12-én az „Ötvös Imre, »Kimegyek a doberdói harctérre«. Hagyomány, érték, rend" című kiállítás megnyitóján)

További infók, képek