Tears For Fears: Az összes lemezünk vállalható

Hosszú szünet után újra az eredeti felállásban jelentetett meg lemezt a Tears For Fears. A nyolcvanas évek sikeres angol duója a beszédes Everybody Loves A Happy Ending (Mindenki szereti a happy endet) címet adta új albumának, melynek apropóján Curt Smithnek tettünk fel néhány kérdést telefonon.

A nyolcvanas évek legsikeresebb zenekarai közé tartozó Tears For Fears három lemezt készített a klasszikus felállással, vagyis Roland Orzabal és Curt Smith részvételével. Mindhárom hatalmas siker lett, míg a Shout, az Everybody Wants To Rule The World vagy a Sowing The Seeds Of Love azóta is népszerű slágerek világszerte.

A duó első slágere még 1982-ben a Mad World volt, mely aztán Michael Andrews és Gary Jules átdolgozásában a Donnie Darko című filmnek köszönhetően nagyobb siker lett bő húsz évvel később, mint az eredeti verzió. Nem sokkal később, a lehető legjobb időpontban készült el visszatérő lemezével a Tears For Fears, melynek tagjai jó tíz évig szüneteltették a közös munkát.

Roland Orzabal és Curt Smith 1990-ben nem túl jó viszonyban váltak el egymástól, de a szakítás okairól sosem beszéltek egyértelműen. A név Orzaballal maradt, és még három Tears For Fears-albumot csinált, ám a lelke mélyén ő is tudta, hogy ezek nem tekinthetők az életmű szerves folytatásának. Aztán újra felvette a kapcsolatot Curttel, és szép lassan megcsinálták azt a lemezt, amelynek - szerintük - mindig is követnie kellett volna a The Seeds Of Love című utolsó, "rendes" Tears For Fears-lemezt. Az album már tavaly ősszel kijött Amerikában, míg Angliában csak idén márciusban, noha már jó egy éve elkészültek vele.

A fentiekből is látszik, hogy volt mit kérdezni Curt Smithtől, akinek a Los Angeles-i házában csöngött a telefon.

Már több mint 15 éve élsz angol létedre Amerikában. Mi indított arra, hogy külföldön telepedj le?

- Még a The Seeds Of Love felvételei közben ismerkedtem meg egy nővel, aki New Yorkban élt, és történetesen a feleségem lett. Akkor úgy éreztem, hogy jobb, ha én költözök ki hozzá, és ezt azóta sem bántam meg, mint ahogyan azt sem, hogy hat éve már Los Angelesben lakunk, ami gyerekekkel mindenképpen jobb dolog, mint New York. Más kérdés, hogy nekem személy szerint New York jobban tetszett, elsősorban az, hogy tökéletesen el lehetett tűnni a városban. Ez az, amire Angliában nem volt lehetőségem, de akkor nagy szükségem lett volna rá.

Az Everybody Loves A Happy Ending elkészültekor elégedettek voltatok ugyan az anyaggal, azóta mégis csak eltelt egy év. Változtatnál valamit az új lemezen, ha lenne rá lehetőséged?

- Nem, továbbra is úgy gondolom, hogy jól sikerült, büszke vagyok rá. Sajnos, a kiadónk, az Arista pont a legrosszabbkor szűnt meg a Sony és a BMG fúziója miatt, így új kiadót kellett keresni a lemezhez, ami ilyen hosszú késéssel járt.

Volt azonban olyan lemezed, amiről röviddel az elkészülése után te magad sem voltál jó véleménnyel.

- A Soul On Board című szólólemezemmel valóban nem voltam elégedett, de a Tears For Fears-lemezekre ez nem vonatkozik, mindegyiket vállalhatónak tartom most is.

Sokan bíráltak benneteket a visszatérés miatt, mondván, hogy az új lemezetekkel csak a Donnie Darko és a Mad World sikerét szeretnétek meglovagolni.

- Nekik csak azt tudom üzenni, hogy fizikai képtelenség, amit beszélnek, hiszen elég sokat dolgoztunk az új albumon Rolanddal, még jóval a Donnie Darko bemutatása előtt elkezdtük a felvételeket. A Mad World sikerének természetesen örültünk, és nagyon szeretem Michael Andrews és Gary Jules verzióját.

És maga a film hogy tetszett?

- Hát, maradjunk annyiban, hogy egyes részek tetszettek belőle, maga a film kicsit túl zavaros volt. De a zenéje például remek.