Méltóságteljesen megöregedni nem könnyű. Persze a legegyszerűbb a mítoszt egy jó időben abszolvált öngyilkossággal vagy túladagolással elérni: próbálná valaki öregesnek bélyegezni Kurt Cobaint, Jimi Hendrixet vagy Jim Morrisont. Szintén vannak, akiknek valamilyen úton-módon sikerült kiszállniuk a rockbizniszből, és olyanok is akadnak, akiknek kimondottan jót tett az öregség, de a legtöbb előadó ezt sajnos nem mondhatja el magáról. Hiába van manapság már minden korosztályból komoly rajongótábora, a rockzene azért alapjában véve most is fiatalos műfajnak számít, és nem mindig veszi ki magát szerencsésen, ha valaki még hatvanéves korában is huszonévesként próbál a színpadon ugrándozni.
A ma elismertnek és befutottnak számító popsztárok sem képesek leállni, és a csúcson abbahagyni, sokan közülük már kimondottan kínosnak számítanak a negyven alatti zenerajongók körében, és némelyikükről már alig akarják elhinni a fiatalabbak, hogy annak idején igenis letettek valamit az asztalra.
Nyolc, ma már intézménynek számító előadót igyekszünk most más oldalról bemutatni, többségüket olvasóink nagy része már eleve ebben az állapotban ismerte meg, pedig nem minden az, aminek látszik.
Michael Jackson
Ki mással is kezdődhetne egy ilyen összeállítás, mint szegény Jackóval, akiről még az is tudja, hogy gyermekek szexuális zaklatásával vádolják, aki néhány videoklipen kívül még semmit sem látott vagy hallott az énekestől. Manapság már csak a valóban ijesztőre sikeredett külseje miatt született ízetlen tréfák kapcsán szokás emlegetni, és persze a gyermekekhez fűződő szokatlan vonzalma is számos önjelölt viccmestert ihletett meg a közelmúltban.
Arról már kevesebb szó esik, hogy Jackson jóval több, mint a nyolcvanas évek letűnt, beteges hajlamú és eladósodott sztárja. Thriller című albuma a mai napig a valaha volt legnagyobb példányszámban elkelt lemez a poptörténelemben, és már gyerekként rekordokat döntögetett a Jackson 5 családi fiúzenekar tagjaként: az együttes volt az első, amely az első négy kislemezével rögtön vezette is az amerikai slágerlistát.
Már 12 éves korától kezdve szólóban is sikeres volt, de igazából csak húszéves korától kezdve indult be igazán: az Off The Wall csinált sztárt belőle, a Thriller hihetetlen sikerét viszont már sosem tudta igazán feldolgozni, és ezzel indult meg a Neverland Ranch és az oxigénsátor felé vezető úton. Fontos szempont az is, hogy ő volt az első fekete bőrű előadó, aki MTV-kompatíbilisnak számított, és akiből igazi sztár lett a zenetévén. A rövidesen 47 éves Jacko előbb vagy utóbb csak megszabadul az utóbbi 15-20 év minden negatív hozamától, és akkor talán helyén lehet majd kezelni az életművét is.
Rod Stewart
A már 61 éves skót énekes még mindig a celebhírek állandó szereplője, de lemezeit már régóta nem veszi komolyan a kritika. Stewart is azok közé az előadók közé tartozik, akik sosem öregszenek meg, és vélhetően még hetvenéves korában is vígan viseli majd védjegyszerű frizuráját. Ha nagyon szigorúak akarunk lenni, már hosszú ideje nem zenei teljesítménye, hanem sokkal inkább jópofa, természetes személyisége miatt számít sztárnak még mindig. Legtöbben talán azt se tudják, hogy a hatvanas-hetvenes években viszont Rod Stewart egyáltalán nem számított cikinek, sőt.
Kezdve azzal, hogy 1966-tól a korszak egyik legkiválóbb gitárosa, Jeff Beck együttesében énekelt, majd a Jeff Beck Group feloszlása után a legendás mod-zenekar, a Small Faces utódába, a Facesbe igazolt. A mára kissé elfeledett Faces a Rolling Stones által kitaposott ösvényen haladva a hetvenes évek elejének egyik legjobb rockbandája volt (itt gitározott egyébként a később Stones-tagként elhíresült Ron Wood), és frontemberként Stewart egyre népszerűbbé vált, szólólemezeivel már le is pipálta a Faces aktuális albumait.
Amikor 1975-ben a Faces feloszlott, Rod Stewart már igazi világsztárnak számított, de ráadásul még menőnek is, ahogy azt Nick Hornby is megírta. Ekkor még néhány viharos celebrity-románc és világsláger következett, míg maga Stewart egyre inkább elcsúszott a mainstream popsztár figurája felé, és Tonight I'm Yours című, 1981-es lemezével gyakorlatilag le is zárult a karrier érdemi része, onnantól kezdve már csak visszatérő slágerekre és rutinszerűen jelentkező, legjobb esetben is közepes albumokra futotta.