Megfiatalodott a Pet Shop Boys

Az elmúlt két hétben viszonylag kevés fontosabb hanghordozó jelent meg világszerte, így a lemezajánló most két hetet fed át. Persze a Pet Shop Boys régóta várt lemeze mindig esemény, így most is, az angol duón kívül pedig új rádiósztárok, megújuló chillout-királyok és brit poszt-punk rajongók albumai lehetnek még érdekesek.

Pet Shop Boys: Fundamental

Várakozások: A szintipop legsikeresebb duója már elég régen, utoljára négy évvel ezelőtt jelentkezett új stúdiólemezzel, azóta csak egy filmzenealbumra futotta, de a Patyomkin páncélos-hoz készített soundtrack-lemeznek köze sincs a Pet Shop Boys popzenéjéhez. És bár Neil Tennant és Chris Lowe eddig még nem tudott kimondottan rossz albumot csinálni, mégis, az 1993-as Very óta készült lemezeikkel fokozatosan eltűntek a reflektorfényből. Bár a dalszerzői képességük nem változott, zenei világuk szofisztikáltabb és introvertáltabb lett, jócskán elkanyarodva a védjegyes elektronikus Pet Shop Boys-hangzástól. Kérdéses volt tehát, hogy a duó megy-e tovább a megkezdett úton, vagy esetleg húz egy meglepőt.

Eredmény: A Fundamental első hallásra nyilvánvaló, hogy szembefordul az utóbbi tíz év tendenciájával, és megállítja a Pet Shop Boys zenei világának további öregedését. A sztárproducer, Trevor Horn segítségével a Lowe - Tennant páros ismét visszarepül a nyolcvanas évekbe, de olcsó nosztalgiázás nélkül. A lemez semmivel sem hangzik korszerűtlenebbnek a mostanában igen aktív elektro-pop mezőnynél, sőt, a dalok továbbra is kiválóan vannak megírva, a sokak által rendszerint figyelmen kívül hagyott, ám szokás szerint szellemes szövegek pedig kivétel nélkül aktuális problémákra reflektálnak - még Tony Blair is megkapja a magát az I'm With Stupid című slágerben.

Kinek ajánlható: Nemcsak a fanatikus Pet Shop Boys-rajongóknak, hanem azoknak is, akik valahol tíz éve már elveszítették a fonalat.

Olyan, mint: A nyolcvanas évek végi, kilencvenes évekbeli klasszikus Pet Shop Boys-albumok (Introspective, Behavior) aktualizált verziója, a 21. század követelményeihez igazítva.

Orson: Bright Idea

Várakozások: Nem ritka az amerikai rockzene történelmében az, hogy egy tengerentúli együttes először Angliában csinál karriert. Így volt ezzel például a közelmúltban a Killers vagy a Scissor Sisters is, és ezt az utat követi az Orson is. Az öttagú zenekar sikerét a No Tomorrow című dal átütő sikerének köszönheti - a kislemez márciusban egy rohammal bevette a brit listát, és a legtöbbet letöltött dal volt az iTuneson. A rendkívül dallamos popdal rögtön befuttatta a nevét Orson Wellestől "kölcsönző" együttest, és a bemutatkozó album joggal számíthat komoly várakozásra.

Eredmény: Az énekes Jason Pebworth "két gitárra épülő power-popként" jellemzi az Orson zenéjét, hozzátéve, hogy olyan rock and rollt játszanak, melyre a lányok táncolni tudnak - bár ez a szöveget mintha már elsütötte volna a Franz Ferdinand. Utóbbi zenekarral egyébként sok hasonlóság nincsen, sőt: az Orsont leggyakrabban a Maroon 5-hoz hasonlítják, tehát inkább dallamos soft-rock, amire azonban táncolni is lehet. Bár a No Tomorrow-hoz hasonló sláger nincs a lemezen, a dalok azért épp eléggé fülbemászók ahhoz, hogy ne okozzanak csalódást.

Kinek ajánlható: Autóban kiváló háttérzene, és ha a rádiók nálunk is ráállnak a No Tomorrow-ra, akkor be is igazolódik a tétel.

Olyan, mint: Slágeres keveréke a klasszikus rockzenének és az R&B-nek. Egyes újságírók a Rolling Stones és a Scissor Sisters közötti hiányzó láncszemnek titulálják, ami azért erős túlzás, viszont a Maroon 5 hasonlat már közelebb áll a valósághoz.