A Sziget idei húzóneve egyértelműen ez az oxfordi ötös, amely sokak szerint a kilencvenes évek U2-ja és Pink Floydja egy személyben, de legalábbis az elmúlt bő egy évtized legnépszerűbb és legfontosabb zenekara. Más együttesről nem nagyon tudunk az időszakból, amely ennyire támadhatatlan lett volna a kritikusok köreiben, és ugyanakkor ilyen fokú közönségsikert is arasson, noha vannak albumaik, amelyek igen nehezen emészthetőek.
A Radiohead még egyetemi zenekarként alakult a nyolcvanas évek végén, de a felállás hamar stabilizálódott, és azóta is változatlan: Thom Yorke (ének, gitár), Ed O'Brien és Jonny Greenwood (gitár), Colin Greenwood (basszusgitár) és Phil Selway (dob). A frontember, Thom Yorke korunk intellektuális rocksztárjának prototípusa, noha egy, a New Musical Expressben néhány éve megjelent fotó tanúsága szerint nem mindig volt ilyen: a nevezett fényképen a Radiohead még tizenéves tagjai állnak az utcán, a kopaszra borotvált fejű Yorke pedig agresszív arckifejezéssel mutatja be középső ujját a fényképésznek.
Azóta persze megváltozott, de mindent egybevetve érthetőek az indulatai. Az énekes ugyanis bénult bal szemmel született, és első öt évében pont ötször operálták meg, a látása is veszélyben forgott. Szövegeit általában melankólia lengi be, de nem túlzás a világfájdalom kifejezés sem. A Radiohead nevét a Creep című dal alapozta meg 1993-ban: ez az önutálattal és/vagy önsajnálattal teli, zúzós gitárokkal megtámogatott szám váratlanul nagy siker lett világszerte, és bár az együttes első albuma, a Pablo Honey nem sok ehhez hasonló színvonalú számot tartalmazott, a Creep-nek köszönhetően igen szépen fogyott.
Az indulás tehát ígéretes volt, noha maradtak még kétkedők bőven. Őket a két évvel későbbi The Bends album már tényleg meggyőzte: az érzelmek széles skáláját felvonultató, mély szöveg- és dallamvilágú albumot az év lemezeként méltatta a brit média, amely ugyan az Oasis, a Blur és a Pulp dicséretétől volt hangos, de az igazi győztes, a kevesebb reflektorfényt kapó Radiohead lett, amelynek harmadik albumát már komoly várakozások előzték meg.
Az OK Computer pedig nem, hogy nem okozott csalódást, hanem a kilencvenes évek legtöbbször dicsért lemeze lett a Nirvana Nevermind-ja mellett, megjelenésekor kezdték el a Radiohead-et a Pink Floydhoz hasonlítani, és a korszakban megállíthatatlannak tűnő technoőrület közepette is fiatalok millióinak szolgált vigaszul a 20. század utolsó éveiben. A zenekar ezzel a harmadik lemezzel a csúcsra ért, és innentől kezdve már csak az volt a kérdés, még meddig és hogyan képes ott maradni.
Yorke és társai úgy látták jónak, ha radikális fordulatot vesznek a következő lemezen, és ennek megfelelően, a 2000-es Kid A sokkolóan kísérletire sikeredett. A poszt-rockkal és experimentális elektronikával flörtölő új lemez hangzásánál már csak a sikere volt meglepőbb: világszerte az albumlisták élén kezdett (beleértve Amerikát is), és elmondható róla, hogy messze a legsikeresebb kísérleti jellegű kiadvány lett a popzene addigi történelmében.
A totálisan antikommersz hangzás a továbbiakban is megmaradt a Radiohead későbbi lemezein is, és csak kis engedményt tettek azoknak, akik a régi gitárcentrikus hangzást kérték rajtuk számon. Az együttes legutóbbi albuma Hail To The Thief címmel éppen három éve jelent meg, és bár a tagok már hónapok óta dolgoznak a folytatáson, egyelőre még nem jutottak eredményre, csak Thom Yorke-nak jelenik meg júliusban egy szólólemeze The Eraser címmel, míg a Radiohead következő anyaga, várhatóan már csak jövőre lesz hallható.
A Radiohead megközelítése zenekarok tömkelegére volt ilyen vagy olyan hatással az új évezredben, és a Coldplay-től a U2-ig rengeteg előadón lehetett ezt hallani is. Az együttes élőben különösen elemében van, erős atmoszférájú koncertjeiről legendák keringenek, és egy két évvel ezelőtti összeállításában a Q magazin is minden idők legjobb koncertjének választotta a Radiohead 1997-es fellépést a Glastonbury fesztiválon.