Gondoltátok volna, mondjuk három évvel ezelőtt, hogy távoli, számotokra egzotikus országokban fogtok sztárként fellépni, és interjúkat adni?
Ana: Egyáltalán nem. Hogy őszinte legyek, abban se nagyon bíztam, hogy valaha is megtaláljuk a közönségünket New Yorkon kívül, és még mindig furcsa érzés, hogy mégis sikerült.
Azóta fenekestül felfordult az addigi életetek? Leszámítva persze a turnékat.
Ana: Igen, először is nagyon elfoglaltak vagyunk, még soha életemben nem kellett ilyen sokat dolgoznom, mint amióta a zenekarral, főleg úgy nem, hogy ilyen fizikai igénybevétellel járt volna. A térdeim például egyre nehezebben bírják, hogy ilyen sokat ugrabugrálok tűsarkúban... Továbbá van félretett pénzünk a bankszámlánkon, de ezeket leszámítva nem sok minden változott. Ugyanazokban a lakásokban élünk New Yorkban, mint korábban, ugyanazok a barátaink, és a szomszédok azt sem tudják, ki vagyok.
Ez biztos azért annak is betudható, hogy Európában egyelőre sokkal sikeresebbek vagytok, mint otthon. Ezt hogy élitek meg?
Ana: Sok amerikai zenekar jár hasonló cipőben, mint mi, vagyis hamarabb futnak be külföldön. Szerintem ez az európai és főként a brit emberek természetéből adódik, sokkal nyitottabbak az új dolgok iránt, mint az amerikaiak. Nálunk más jellegű követelményeknek is meg kell felelni, nemcsak a zene számít.
Az ezredforduló után New York zenei élete igencsak felpezsdült, gondolok itt a Strokes és más hasonló jellegű zenekarok feltűnésére, illetve a rövid életű electroclash mozgalomra, amelyből tulajdonképpen ti is jöttetek. Mennyire érzitek úgy, hogy részei vagytok ennek a színtérnek?
Ana: Egy brooklyni klubban léptünk föl kezdetben, amely a legnépszerűbb electroclash klubnak is számított egyben, tehát volt közünk hozzá.
Babydaddy: Még ha nagyon rövid ideig is, de tényleg egységes színtérnek tűnt, de nem a rockszíntérre gondolok, hiszen egyik New York-i rockzenekart sem ismertük akkor. Azóta viszont rengeteget utazunk, így nem is nagyon tudunk arról, mi történik éppen a New York-i klubéletben.
Ana: Vicces, de sem a Strokes, sem a Yeah Yeah Yeahs, sem az Interpol tagjaival nem találkoztam még soha New Yorkban, csak európai fesztiválokon.
Paddy Boom: Én viszont pont valamelyik nap láttam az utcán Nick Zinnert a Yeah Yeah Yeahs-ből.