A dollárpapa és barátai

A Puff Daddyből az évek során Diddyvé lett Sean Combs öt év után tér vissza, hogy bebizonyítsa, nemcsak parfümöt és ruhát képes gyártani, de még slágereket is. Rajta kívül Bruce Springsteen legjobb brit tanítványa, a Rosszul Rajzolt Fiú is új lemezen bizonyítja be, hogy nem szégyen a nemzeti büszkeség. Lemezajánlónkban továbbá slágeres blackmetál és autista földönkívüliek.

Diddy: Press Play

Várakozások: Sean Combs az utóbbi időben minden mással felhívta magára a figyelmet, csak a zenei pályafutásával nem. Nehéz is lett volna, hiszen utolsó albumát 2001-ben jelentette meg The Saga Continues címmel, és miután ebből csak Amerikában egymilliónál is többet adtak el, úgy gondolta, hátrébb lép eggyel, és üzleti ügyeivel, kiadójával, divathálózatával foglalkozott a lemezkészítés helyett. Tehette, hiszen valóságos médiabirodalmat épített ki pár év alatt, és mára Combs a hiphop világának leggazdagabb embere, magánvagyonát 346 millió dollárra becsülik (csak összehasonlításként: Eminem vagyona ennek az egyharmadát sem éri el), noha a becslések szerint annak köszönhetően előzte meg Jay-Z-t, hogy Unforgivable nevű férfikölnije is nagyon sikeres volt. A hírekben legutóbb annak kapcsán találkozhattunk vele, hogy újra megváltoztatta művésznevét: az Puff Daddy néven ismertté váló Combs először P. Diddyre cserélte le megunt művésznevét, majd tavaly megszabadult a fölöslegesnek érzett P betűtől is. Azzal viszont nem számolt, hogy rajta kívül lehet másik Diddy is a világon, és meglepve vehette tudomásul, hogy egy nem túl ismert londoni producer, Richard Dearlove már korábban lestoppolta ezt a becenevet, és be is perelte miatta Combst, akinek ügyvédei peren kívül megegyeztek Dearlove-val arról, hogy a rapper Nagy-Britanniában megtartja a P betűt. A szigetországban kivételével tehát a világon most mindenütt azt szeretné bebizonyítani, hogy a nélkül a nyavalyás P betű nélkül is megáll a saját lábán.

Eredmény: Diddy ugyan pár éve egy, a dance műfaj felé tett kanyart ígért be, ebből egy kislemezen kívül semmi nem lett, a Press Play címe pedig akár Back To Business is lehetne, hiszen a lehető legkisebb kockázatot vállalva egy mainstream hiphop-albumot hozott össze, amivel neki személy szerint a lehető legkevesebbet kell foglalkoznia. Csak győzzük felsorolni a résztvevőket: Kanye West, Timbaland, a Neptunes, Christina Aguilera, Mary J Blige, Nicole Scherzinger (Pussycat Dolls), Big Boi (OutKast), Nas, Cee-Lo (Gnarls Barkley), will.i.am és Fergie (Black Eyed Peas), Brandy, Ciara és Jamie Foxx. Gyakorlatilag mindenki, aki számít a mainstream R&B és hiphop világában 2006-ban. Ezek után nem is lehet túlzottan homogén hangzású lemezre számítani, és tényleg nem az. Diddy ráadásul jóval kevesebb hangmintát használ, mint korábban (sok bírálatot is kapott miattuk), több az élő hangszerelés, és a lemez második fele pedig szándéka szerint a sebezhető oldalát mutatja meg - igen, a milliomos, sikeres rappernek is lehetnek érzelmei. "Nem lövök le senkit, nem csinálhatok olyan zenét" - magyarázta az album megjelenésekor Diddy, hogy miért kerül előtérbe a soul és más műfajok is a lemezen a rappel szemben. Kár, hogy a sok bába között ennyire elvész a gyermek, és nem tudhatjuk meg, mire lenne valóban képes Combs, ha nem fognák ennyien a kezét.

Kiknek ajánlható: Diddy és a fent felsorolt összes közreműködő rajongói mellett annak is érdekes lehet, aki csak egyetlen lemez erejéig kíváncsi rá, hol tart a hiphop és az R&B manapság - még akkor is, ha a vendégelőadók többsége azért saját pályáján figyelemreméltóbb dolgokat csinál.

Olyan, mint: "Ez a hiphop-soul. Zenei és dallamok is vannak benne. Egyszerre kemény és kifinomult - mint én" - mondja a lemezről maga a legilletékesebb.

Badly Drawn Boy: Born In The UK

Várakozások: Akármi is történt 2000 óta, még mindig nem tűnik hülyeségnek, hogy annak idején Badly Drawn Boyt tartották sokáig az új évezred potenciális brit énekes-dalszerző sztárjának. Damon Gough ugyanis abban az évben tört ki az ismeretlenségből, hogy első albumával (The Hour Of Bewilderbeast) mindjárt megnyerje a Mercury-díjat, és eladjon belőle 300 ezret. Egyértelműnek tűnt, hogy a világnak szüksége van egy brit singer-songwriterre, aki ráadásul nemcsak kellemes zenét csinál, de még a kritikusok is elismerik mindezt. Amikor rábízták az Egy fiúról című Nick Hornby-regény filmadaptációjának zenejét, újabb bizonysága volt mindennek, és nem is okozott csalódást. Azóta viszont mintha elbizonytalanodott volna ez a sapkás ember: a Have You Fed The Fish? közepes sikerű kísérlet volt egy mainstream rocklemezre, míg az egy évvel későbbi One Plus One Is One intim és személyes, akusztikus zenei világa eleve nem a széles tömegeket célozta meg. Erre ugyanis időközben számos jelentkező akadt, és mára a brit könnyűzenét a melankolikus énekes-dalszerzők uralják, James Blunttól James Morrisonig. Gough bizonyos szempontból tehát fellélegezhetett, hiszen elvégezték helyette a piszkos munkát mások, míg ő mehetett a saját feje után. Persze, azért arról sem tett le, hogy egyszer a lemezeit is sokan vásárolják majd megint.

Eredmény: Sokak számára úgy tűnhet, hogy idén sikk Bruce Springsteen előtt tisztelegni, hiszen egyre többen teszik ezt, de Badly Drawn Boy sosem rejtette véka alá csodálatát. Így a Born In The USA című Springsteen-klasszikusra hajazó lemezcím az ő esetében egyáltalán nem meglepő, mint ahogy a lemez hangzása sem. Ugyanazt az intelligens, gazdagon hangszerelt popzenét kapjuk tőle, amit megszokhattunk, érezhetően pont az előző két lemez közé belőve. A címadó szám egy kifejezetten rockos dal, két és fél percben fejezi mindazt, amit Gough gondol a hazájáról és próbál újra büszke lenni angolságára, mivel "ezt a jogot valamiért elvették tőlünk". Kár, hogy több, ehhez hasonló szám nincs a lemezen, ahol inkább a középtempós, zongorás dalok dominálnak. Van azért még sok minden rajta, amiért érdemes meghallgatni: szimfonikus szoft-pop, musicales kórusok, és persze springsteenes kikacsintások.

Kiknek ajánlható: Akik szeretik a melankolikus, de populárisra polírozott rockzenét, és James Bluntot vagy a Coldplayt túlzottan is kiszámíthatónak találják.

Olyan, mint: Ha Bruce Springsteen Manchester mellett nőtt volna föl, és a jenki tökösség helyett angol önirónia volna rá jellemző.