Bomba nők és egy krampusz Mikulásra

A Mikulás három bombázó és egy tizenéves rosszcsont lemezét szánta ajándékul a heti lemezajánlónkba: Gwen Stefani második szólólemezével megy tovább a maga útján, ugyanezt teszi a legsikeresebb ex-Spice Girl, Emma Bunton is, míg a harmadik grácia, Ciara sem változtat a nyerő recepten. Rajtuk kívül még Lil' Chris mutatkozik be a magyar közönségnek.

Gwen Stefani: The Sweet Escape

Várakozások: Gwen Stefani két évvel ezelőtti szóló debütálása, a Love Angel Music Baby az egyik legnagyobb hatású lemeze volt a popzene utóbbi néhány évének. A No Doubt énekesnője ugyanis azzal az albummal szolgáltatott példát arra, hogyan lehet valaki egyszerre sikeres, szórakoztató és szexi, ráadásul mindezt úgy, hogy nem megy alá egy bizonyos szintnek. Gwen úgy ment vissza a nyolcvanas évekbe, hogy közben abszolút szinkronban maradt a 21. századdal is, és hiába volt már akkor 35 éves, hirtelen mindenki őt akarta utánozni. A Love Angel Music Baby egyik legfontosabb ugyanis következménye az volt, hogy egyrészt Gwen végleg kilépett a No Doubt árnyékából, és szólóban is a legnagyobb világsztárok közé került, másrészt pedig példát mutatott más énekesnőknek, hogyan kerülheti el valaki az unalomig ismételt popsablonokat és R&B-sémákat. Így aztán Madonnától Rihannáig minden énekesnő ezt az újhullámos hatásokat mutató, futurisztikus popzenét vette alapul, akárcsak például Nelly Furtado, aki még Gwen segítőit is lenyúlta. Így aztán a soron következő szólólemeznek már nem az a tétje, hogy ska-punk énekesnőből lehet-e valaki diszkódíva, hanem az, hogy továbbra is ő diktálja-e a tempót.

Eredmény: Az első benyomásunk a Wind It Up című kislemez ijesztő jódlizós intrója lehetett, mely megfejelve A muzsika hangja című musicalből vett hangmintákkal, egy kicsit bizarr album képét vetítette előre. Nos, ennyire szokatlan szám nincs több a lemezen, viszont igencsak eklektikusra sikeredett, még ha a Love Angel Music Baby alaphangja nem változott is: pattogós dance pop, nyolcvanas éveket idéző szintihangok, és csajos, mégis érezhetően fehér hiphop. Megjelenik viszont a lemezen Gwen komolyabbik énje is (ha azt vesszük, hogy fél éve már anya is, akkor épp itt volt az ideje), néhány lassabb, melankolikus dal formájában, bár azért nehéz teljesen komolyan venni, hiszen a Gwen stílusából fakadó irónia legalább kis mértékben azokat is áthatja. Kicsit skizofrénné teszi a helyzetet az énekesnő imázsából fakadó kettősség: hol partizós, szexi vadmacskaként rappel, máskor meg az utóbbi időben megismert, harmincas évekbeli dizőz-imázs részeként affektálósra veszi a figurát, talán utóbbi jobban áll a művésznőnek. Érdemes egy pillantást vetni a közreműködők listájára is: a már megszokott Neptunes vagy a volt No Doubt-tag, Tony Kanal mellett feltűnik a lemezen a Keane billentyűse, Tim Rice-Oxley is.

Kiknek ajánlható: A Love Angel Music Baby kedvelőinek nem fog csalódást okozni, még ha újabb What You Waiting For nincs is a lemezen.

Olyan, mint: Egy olyan, befutott énekesnő albuma, aki képes megfelelően szexis és lökött is lenni egyszerre.

Emma Bunton: Life In Mono

Várakozások: A legfiatalabb Spice Girl-től, a szőke és kezdetben kicsit butácskának tűnő Emmától nem sokan várták, hogy szólóban igazán nagyot dobjon, erre tessék, a végén még ő lesz a befutó. Az első albuma, a 2001-es A Girl Like Me sikeres volt ugyan, de meglehetősen felejthető és átlagos szerzeményeket tartalmazott, és ekkor Emma jó érzékkel úgy döntött, hogy váltani kell, az R&B-t meghagyja Geri Halliwellnek, ő pedig keres magának valami mást, ami mind külsejének, mind pedig az énekesnői adottságainak megfelelőbb. Így engedett teret a hatvanas évek iránti vonzalmának, és lássanak csodát, a néha bizony közönséges Baby Spice-ból pár hónap leforgása alatt elegáns, visszafogottan szexis, de mégis sokkal vonzóbb díva lett - mintha csak Julie Christie-t, vagy a hatvanas évek más ikonját látnánk. Ennek megfelelő volt második lemeze, a 2004-es Free Me is, amely valódi Swinging London-hangulatot árasztott, mind borítójában, mind hangzásában. Egyáltalán nem mellesleg, a lemez kritikailag és kereskedelmileg is sikeres volt, Emma egyedüli Spice Girlként sikeresebb folytatást készített a debütáló szólólemezénél, és nem kérdés, a Free Me volt a legjobb lemez a Spice Girlsből szélnek eredt lányok későbbi terméséből.

Eredmény: Emma a "járt utat járatlanért el ne hagyj" szellemnek megfelelően nem változtatott a nyerő recepten, maradt a hatvanas években. Bár a Free Me-vel szemben ez már nem éri meglepetésként a hallgatót, azért mindenképpen becsülendő, hogy továbbra is a saját útját járja: nagyzenekari körítéssel ellátott, finom, hol dzsesszes, hol bossanovás popdalok követik egymást, hol a Carpenters édeskésebb, hol pedig Sandie Shaw kislányosabb modorában. A kislemezdalként is kiadott feldolgozásért, Petula Clark világslágeréért, a Downtown-ért viszont kár: egyrészt már számtalan bőrt lehúztak róla, másrészt annyira magától értetődően passzol bele a stílusba, hogy ennyire egyértelmű utalás már kicsit kínos.

Kiknek ajánlható: A hatvanas évek, a tupírozott frizurák és a miniszoknyák kedvelőinek.

Olyan, mint: Sandie Shaw énekel, kíséri Sergio Mendes és zenekara.