Amerikai zenei klub a heti lemezajánlóban

Lemezkiadás szempontjából február közepe szinte mindig meglehetősen vérszegény időszak, idén sincs ez másként. Azért jutott a hétre egy meglepetésszerű, erős visszatérés az americana/alt.country műfajban utazó American Music Clubtól. Bob Mould, a Hüsker Dü egykori frontembere jó formát mutat és az ős-emocore egyik ihletőjeként egyúttal példát is a fiataloknak: a kanadai MTV-kedvenc, itt-ott emóba hajló punk-popper Simple Plannek még van mit elsajátítania Mouldtól. A csajvezérletű angol indie-rocker Duke Spirit megőrizte garázsos mosdatlanságát, a Broken Social Scene-ből ismert Jason Collett pedig elkészítette legjobb szólóalbumát. Lemezajánló.

American Music Club: The Golden Age

Várakozások: Az American Music Club az énekes-gitáros-dalszerző Mark Eitzel vezetésével alakult még a nyolcvanas évek elején, San Franciscóban. A felállását gyakran változtató együttes sokféle összetevőből (folkból, countryból, punkból és rockból) építkező zenei világa fokozatosan letisztult, a nyolcvanas évek végén megjelent nagylemezek már akár a lassú, álomszerű slowcore gyűjtőkategóriájába is behelyezhetők. Az AMC hazájában fura mód nehezen talált pozitív visszhangra, Angliában azonban annál nagyobb lelkesedéssel fogadta a közönség a címében földrajzi neveket rejtő nagylemezeket (California - 1988, United Kingdom - 1989, San Francisco - 1994). A csúcsműként emlegetett 1991-es Everclear aztán az USA-ban is meghozta a szolid áttörést, ám a nagykiadós szerződés után megjelentetett albumok mégsem teljesítették a hozzájuk fűzött reményeket - ez a poroszkáló, borongós rockzene nem igazán illett a grunge-hullám rádió- és MTV-slágerei közé. A zenekar 1994-ben feloszlott, maga után hagyva néhány erős korongot, melyek a kortárs Red House Painters mellett az évtized második felének dalszerző-előadó generációjára, a remek The Shinsre, vagy akár a tavalyi év egyik sikerzenekarára, a Nationalre is komoly hatást gyakoroltak. A fiatal korában alkoholgőztől kiszámíthatatlan Eitzel a későbbiekben konszolidált kalapos-szakállas trubadúrként jelentette meg szolid sikerű szólólemezeit. Ám 2004-ben újra összetrombitálta anyazenekarát és a Love Songs For Patriots című visszatérés cseppet sem alibi-lemez lett, sokkal inkább a korábbi munkásság egyenes ági folytatása, kiterjesztése. A komoly kritikai sikert azonban nem lovagolta meg a zenekar, Eitzel egy fókuszálatlan szólólemezzel jelentkezett és csak azután döntött a zenekari folytatás mellett. Az American Music Club átalakult, egyedül a hűséges gitáros, Vudi maradt az énekes-vezető mellett (lényegében a ritmusszekció új), ráadásul a felfrissített zenekar San Francisco helyett Los Angelesbe tette át székhelyét, így a most megjelent kilencedik nagylemez az új kezdet ígéretével kecsegtet.

Eredmény: Aztán gyorsan nyilvánvalóvá válik, hogy új kezdet nincsen, és ez nagyon is jól van így, hiszen ismét a legjobb American Music Club-hagyományok folytatásáról van szó, egy lassan építkező, a hallójáratokat kényelmesen bejáró, ám annál tovább bent ragadó nagylemezről. A zenekar úgy idézi klasszikus korongjait és megszólalását, hogy közben egyáltalán nincs szó önismétlésről, a szépen kibomló szerzemények még a lelkesen fogadott négy évvel ezelőtti visszatérésnél is erősebbek. A szövegeiben is nagyon ihletett The Golden Age nyilván nem az aktuális trendekbe illeszkedő munka, ám éppen ezért időtlen, aligha egyhamar elavuló alkotás. A Wilcót, a Lambchopot, vagy éppen Ryan Adamset ismerők az említettekhez hasonló zenei világra számíthatnak, akik régebb óta követik az amerikai gyökérműfajokat szintetizáló együtteseket, azoknak a Band is jó analógia lehet. Bátran ajánlható azoknak is, akik eddig egyetlen hangot sem hallottak a formációtól, és olyan zenét keresnek, ami egyszerre intellektuális, meditatív és harmonikus. Könnyed dallamok, a melankolikustól az ironikuson át a reménykedőig terjedő hangulatok, kiérlelt zenekari megszólalás, a hetvenes évek telt popzenéjének, az álomszerű éteri hangképeknek és a bereccsenő torzított gitáros elszállásoknak a tökéletes szintézise. A klasszikus váratlan meglepetés esete, érdemes több esélyt is adni neki, meghálálja.

Kinek ajánlható: A sokrétegű amerikairockzene (Wilco, Grandaddy, My Morning Jacket) híveinek, és azoknak is, akik elégedetlenek voltak a tavalyi Eagles-albummal.

Olyan, mint: egy ablak mögül, biztonságos melegben figyelni a hol háborgó, hol lecsendesedő tengert.

(DE)