Megint keresettek a meleg popsztárok

Az idei évnek is megvan az aktuális Scissor Sisterse vagy Mikája. Az idei kiadást Sam Sparrónak hívják, ő a 2008-ban nagyot robbantó meleg popsztár. Mostanában újra több, vállaltan meleg énekes került a popvilág élvonalába, hasonló trend utoljára negyedszázaddal ezelőtt volt észlelhető.

Sparro hivalkodó popzenéje nem új keletű jelenség. Bár jelentős műfaji különbségeket fedezhetünk fel közte és a fent említett előadók között, azért bőven vannak hasonlóságok is, s most itt elsősorban nem a nemi identitásra mint összekötő kapocsra kell gondolni. Tény viszont, hogy a Bronski Beat, a Soft Cell és a Frankie Goes To Hollywood nyolcvanas évekbeli sikerei óta nem volt ennyi, vállaltan meleg popsztár, mint mostanság.

Közelebb jutunk a megoldáshoz, ha azt vesszük például, hogy a meleg-pop legújabb hullámának énekesei (Sam Sparro, Mika vagy Jake Shears a Scissor Sistersből) csípőből éneklik ki a több oktávot. Abban is közös nevezőt találunk, ha felkutatjuk a zenei gyökereiket: rádióbarát, szoft-pop-rock-soul hangzást újították fel és emelték az oltárukra, s ezt fűszerezték vagy inkább színezték a meleg attitűdjükkel.

Az aranykor elmúltával gyakorlatilag csak az erre szakosodott rádiók repertoárjában élt tovább a felnőtt popzene, az AOR és testvérei. Egészen pár évvel ezelőttig, amikor is feltűnt a színen az Elton John és a Bee Gees örökségéből születő, vállaltan meleg tagokat felvonultató Scissor Sisters s az AOR-vonalat folytató, nem meleg Maroon5, majd a Feeling és társaik. Mint láthatjuk, nem feltétlenül kell saját neméhez vonzódnia ahhoz, hogy a szoft-rock alfajaiban maradandót nyújtson a zenész, viszont a legnagyobb visszhangot mégis a meleg előadók válthatják ki, hiszen ők azok, akik leginkább megosztják a közvéleményt, továbbá ők olyan körítést tesznek a zenéjük mellé, amiről mindenkinek van valamilyen véleménye.

Az is tény, hogy akár a Scissor Sisters, akár Mika vagy Sparro, jóval több helyre nyúltak ihletért, mint a Feeling vagy az Orson, s a zenéjük közti különbségek is ide vezethetők vissza. A Scissorra egyértelműen a diszkó hatott elsősorban, de azért észrevehető Elton John, az ELO vagy Billy Joel hatása is, akárcsak a Bee Gees momentumai. A zenekar nagyszerűen találta el a különböző műfajok helyes arányát, és nem volt híján az öniróniának sem, így valóban teljesen új jelenségnek számítottak a popszíntéren. A közönség válasza pedig még inkább bebizonyította, mennyire is él még az emberekben a hetvenes évek popkultúrája iránti vonzódás: a Scissor Sisters bemutatkozó lemeze lett a 2004-es legnagyobb számban elkelt hanghordozója Nagy-Britanniában, de Európa más országaiban is kiugró sikerrel szerepelt. Jake Shears hivalkodó viselkedése pedig még egy lapáttal rátett az összképre, elég, ha az öltözködésére, színpadi megjelenésére gondolunk. Vagy akár a nyilatkozataira, melyekből annak idején az is kiderült, mennyire szeret melegbárokban vagy budapesti gőzfürdőkben mulatni.

A tavalyi év egyik nagy szenzációja, Mika a Scissor Sisters által sikerre vitt hangzásokat ültette még poposabb köntösbe, s a melegbárok hangulata is egy árnyalatnyival jobban érződött rajta. Bár Mika sohasem hangsúlyozta nemi identitását - ellentétben Jake Shearsszel -, sőt lényegében nem volt hajlandó nyilatkozni róla, ám nem volt vitás, hogy a zenéje szintén jellegzetesen gay poppal van átitatva. Mika slágerességével nem volt egy másodpercig sem probléma, nem is véletlen, hogy fél tucat dalt másolt kislemezre a debütáló korongon található tíz szám közül. Mika a Scissor-utóérzések mellett jóval egyértelműbb inspirációkat is beépített a dalaiba: fellelhetjük Freddie Mercury (néhol teljesen nyilvánvaló) és George Michael hatásait is. Utóbbi énekesek nemi orientációját szintén ismerjük.

Mika - Grace Kelly

A Scissor Sisters már bebizonyította, hogy nem egylemezes csodáról van szó, a második korongján bőven tartotta azt a színvonalat, amely elvárható volt tőle. Ugyanakkor Mikáról egyelőre nehéz eldönteni, hogy a jóval kevésbé szofisztikáltabb szoft popjával is akkorát tud-e majd ütni, mint a Life In Cartoon Motion-nel. Ez még a jövő zenéje.

Egyértelműen a jelen zenéje viszont Sam Sparro, akinek nemrég jelent meg cím nélküli debütáló nagylemeze. Az ausztrál fiatalember tökéletesen beleillik az eddig vázolt felsorolásba, amin nem feltétlenül a zenéjét, hanem a jelenséget értjük. Egyszóval: meleg popzenét játszik Sam is, igaz, ő inkább Prince felől közelíti azt meg (szögezzük le: ez így elég bizarrul hangzik), de akad a muzsikájában még Jacko-hatás (ez még bizarrabb) is, jó sok R&B-vel, diszkóval, jamiroquai-osan műanyag funkyval. Emellett még ha azt is hozzávesszük, hogy a templomok falai között szívta magába a gospelt, nagyjából teljes képet kapunk arról a stíluskavalkádról, amiből végül is összegyúrta a zenéjét.

A kamaszkorában családjával Los Angelesbe költöző Sparro Amerikában idegenként és melegként kétszeresen is kirekesztve érezte magát, és elmondása szerint 12 és 16 éves kora között csak ült a szobájában és Portisheadet, valamint Belle & Sebastiant hallgatott. Így viszont megtanulta szeretni a saját társaságát, és ez nagy önbizalmat adott neki felnőtt éveire.

Sam Sparro - Black & Gold

Sam Sparro nyíltan vállalta másságát a nyilvánosság előtt: "Mindig úgy gondoltam, hogy ez vagyok én, elégedett vagyok magammal, és vállalom is magamat nyilvánosan. Így a meleg tizenéveseket sem fogják összeverni az iskolában, ha látják, hogy a melegek nem feltétlenül szörnyetegek." Mindezek következtében borítékolható az is, hogy róla is sokat fognak beszélni az emberek. Főként úgy, hogy Black & Gold című dalába valószínűleg minden ember belefutott már az elmúlt hetekben, hónapokban. A dal az angol listán a második helyig jutott, míg a debütáló nagylemez a negyedik pozícióban kezdett. A nárcisztikus jegyekkel bőven ellátott fiú előtt még nyitva a popbiznisz ajtaja. Ígéretesnek tűnik, de hogy tud-e maradandót alkotni, az majd csak a második lemezével dől el. Ugyanúgy, mint Mikánál.